Megfojt ez az augusztus végi délután,
ahogy püffedt ujjait nyakam köré fonja.
Savószín szemében a közöny csöndje ül,
meg is ölne tán, ha kicsit élénkebb volna.

De csak unottan pislog, mint hervadt gyertya,
mit ablakban hagytak, de már senkihez se szól.
Én is csak imbolygok furcsa, szürke árnyként,
meggyötör, a vasárnap mi’ lassan araszol.

Kiáltanék, de torkomon a szó elakad,
megszorulnak nyakamon a hús-puha ujjak.
S míg én fuldoklom a lusta délutánban,
az árnyékok a kertben mind' hosszabbra nyúlnak.



2005. augusztus 21.