Asztal fölé görnyedve ír
- feltűrt ingujjal - a költő.
Homlokán tengermély a ránc,
mi hosszú, mint egy emberöltő.

Teste ifjú, de szívében
egy egész ezredév dobog;
szeme szokatlan tűzben ég,
vállain aprócska angyalok.

Fényben ül, fejében tömény,
súlyos massza a gondolat.
Tollában indulat feszül,
szájára sütve a szavakat.

Ujja nyomán lángot fog a
papír ártatlan-szép teste,
fel-fellobog, mint az ihlet,
mi egy napon az eszét vette.

E tűzben ég el napra nap,
így lelnek rá az éjjelek.
Nem kap áldást, sem koszorút -
hajában csak az idő hagy jelet.


2005. november 2.