elnézem őket, ahogy állnak ott
a nyüzsgő pályaudvaron
szemük alatt vastagon, akár a korom
ül a görcsbe rándult szerelmes fájdalom
egymásba fonódó, lázas ujjaikat
fehérre izzítja az elválás kínja
egyszívüket kőnehéz kérdések
ezredévnyi súlya húzza
miért most, miért csak most...?
miért hogy újra és újra
kirabol minket a cifraléptű sors?!
nincs válasz csak zakatol
egyre közelebbről
zakatol a vámosgyörki gyors
szemükben a mindörökké lángja ég
miközben tudják, elszalad
mellőlük a kíméletlen idő
tekintetük egymásba vész
de a távolság csak egyre-egyre nő
„a vágány mellé szerelvény
érkezik, kérem, vigyázzanak”
ajkukon csókokba dermednek
a könnyekbe fúlt szerelmes szavak
s lám, már fut a vonat, fut a vonat
egy esély, egy esély, egy esély –
kattog a kerék konok-monoton
visszajövök-visszavárlak zakatol a szívük
s én csak nézem őket mélán
a nyüzsgő, zajos pályaudvaron


2005. március 30.