Nézem az eget. Szürke fellegek
monoton serege vonul némán.
Ha festenék, most a vászon előtt
ecsetem rágva tűnődnék a témán.

Felhők alá hegyeket képzelek,
szurdokok fölé konok meredélyt.
Színeket mosok a fakó égre,
Két Napot - csakúgy szimpla csodaként.

Fekete szirtről sas zuhan alá,
Szinte kettéhasítja a vásznat.
Két szárnya érinti a két Napot,
lángra kapnak ujjamban a vágyak.

Szelet festek és rohanó folyót,
forrongást a moccanatlan tájba,
lilát, vöröset, lobbanó sárgát,
esőt, amint völgybe lóg a lába.

S eközben csöndben szemerkélni kezd,
az égről lefolyik mind a két Napom.
Szürke tócsa alattam a kedvem,
Megrázom magam s a küszöbön hagyom.


2005. szeptember 25.