Könnyeim közt, a siralom-házban,
Számoltam a falak árnyait.
Kis holmim mellett kuporogva,
Figyeltem az új világ vágyait.

Majd elindult a lelkem, a távoli messzeségbe,
Hontalanul, búcsút már nem remélve.
Nem integetett senki sem utána,
Nevem mögöttem senki sem kiáltja.

Ismeretlenség fogja lettem,
A szavaim süketségében.
Elevenül hevertem a sárban,
A halotti magasztos félhomályban.

Indulva tovább az úton egymagam.
Hol kezemben a fényt viszem.
Mindenem a lepel, melybe csavartak,
A felkelő hallgatag boldogtalanságok.

Téli órákon a kandalló tüzénél,
Gondolataim hazudtak nekem.
Nem tudtam vár e rám,
Az élet végi végtelen.

Csend lesz e majd?
Vagy háborogni fognak,
Rút lelkeik ott,
A félő raboknak.

De most már tudom,
Ne várd a sötétséget.
Az út végén fájdalom lesz,
És üressé válik a léted.

2000.04.13