Gyermekét megszülte,
Itt, az álmok kapujában...

Démonok melyek ellopják a lelkek folyamát,
Hallgattak akkor, semmi sem mozdult.

A sötétben álltam, azt mondtad ne tovább,
Figyeltem az arcod, a homályon át,
Testem lágyan csókolták az árnyak,
Itták lélegzetem elhasznált életét.

Volt mikor a lélek, a testet okolta bánatárét,
Volt úgy, hogy a szavak vért fakasztottak a szívből,
Mert valamikor régen oly dolgokban hittek,
Minek feledésbe merülése megszülte a ma fájdalmait.

Hogy most mi van? Zuhanás... Zuhanás a semmibe.
A megfoghatatlanság örömtelen vágyódásainak vége,
Mikor már üresen tekint a lélek a külvilág ajtajain,
Ahova senki nem nézne igazán.

A zuhanás, az örök kiáltások soha sem szűnő zakatolása.
Megannyi megannyi pillanat, szemek végtelensége,
Tekintetek, arcok, maradék érzelem koszorúk.
Semmi sem maradt mi emlékeztetne a vágyódásra.

A zuhanó vég kiáltása, menekülni a feledés elől,
Hinni, hogy a világ felébred álmaiból, ujjá születik.
Feledni mindent ami történet, és ami felfogható,
Majd egy perc alatt rádöbbenni, ez Te vagy önmagad.