Égtem, a hangok mint megfakult falak melyekre ráhúzzák a lepleket,
Suttogtak mellettem a néma csendben, mégis, valamit hallhattam akkor,
Mikor tenyeréből ettem az élet javait, halk szavakkal szerelmet vallott a halál.
Az ég reszketni kezdett, a fölt lüktetett lábam alatt, mint szív mi vad ritmusba kezd,
Tombolt a vihar...

Fény sugarak, parányi élet szikra szirmok, alvatt tettek bezárt fájdalma,
Oltárok, melyek az időből kiszakadt múlt foszlott hangjait őrzik.
Az élet után hol a láng ? Halkan kihúnyt a fénye,
Ahogy jött úgy tovaszállt, nem néz már fel az égre.
Nincs többé semmi már, csak a fagy, s a fagy halál.

Tekervényes utak végeztével, napok teltek s zuhantak alá,
Melyek emlékként is épp hogy élnek, a tél lélek leplében.
Mert mi a végtelen ? Semmibe tűnt álmok víszhang tükre ?
Tenyérnyi vágyak elérhetetlennek hitt gondolat gyökerei ?

Hazudtak neked mikor azt mondták élsz, mert rab vagy mint mindannyian,
Hallod néha a hangot, látod néha a fényt, de soha el nem éred,
Mert mikor azt hiszed magadhoz szorítasz kedves,
Hazudnak nekünk ott legfelül.