Sziasztok!

Átrágtam magam Janika nagyléptékű tanulmányán, amely a "GICCS – A TALÁNYOS NEMLÉTEZŐ" címet viseli, és - hozzá képest, igencsak röviden :-))) - vitába szállok vele.

A konzekvenciája az, hogy a giccs nem létezik. Ezzel kapcsolatosan egy szép hosszú szofisztikát kaptam.
Mégpedig azt, hogy a giccs szónak nincs tényleges tartalma.
Pedig - szerintem - van. Giccs, vagy az én szóhasználatomban a gagyi, ugyanazt takarja: Az értéktelent, amit tömegekre sóznak.
Azaz a csalás elfogadottá transzponálását.

A giccs és a gagyi között pusztán annyi a különbség, hogy gagyi lehet egy működésre éppen, hogy képes technikai eszköz, populista filozófiai, szocializációs fogalom, míg a giccs az a művészeti gagyi.

Van-e rá szükség? Bizony nincs. Csak éppen a művészeti "vásárosok" emelik az igény rangjára, nyilvánvalóan mezítelen anyagi megfontolásból, ezáltal elzárva a népesség domináns többségét a valódi kulturális értékek megismerésétől, befogadásától, élvezetétől.

A valódi művészetben ugyanis a népi-, és magasművészet szoros kölcsönhatásban van egymással, és értékes, őszinte alkotásokat hoz létre, míg a technológiai forradalom gyermekeként a XIX. század közepe után megjelent piaci tömegtermékként előállított lenyomatok, a nyomdatechnika olcsóvá válásának következtében üptre gyártott képes kalendáriumok, és egyéb vásári szemetek világa, ennek mai megfelelőjeként a piacot elárasztó egyéb - pusztán gazdasági érdekeket kiszolgáló szemetek - tömegtermelése, elszakította egymástól a kreatív népi alkotóelmék, és a magasművészet világát. Olyan hamis képet alakított ki a világ egészében, hogy a népi alkotások nem képviselnek értéket, és ő maga a magasművészet közvetítője, "aki" másolatai (nem reprodukciói!!) révén beviszi az átlagember otthonába a kultúra értékeit, a magasművészet alkotásait, ezáltal szükségtelenné téve a kreatív ember - a társadalom sokaságának - személyes tevékenységét a környezete, személyisége formálásában, a kultúra integráns építésében, fejlesztésében.
Magyarán: Az alkotó sokaságot fogyasztói tömegekké formálta, egyben elvette az alkotás örömét a sokaságtól, műanyag silánysággal pótolva azt, jól felfogott profitérdekéből.

Ennek a tömegtermelésnek az a bűne, hogy míg a technikai forradalom előtt vásárokon létezett egy jelentős alkotói tömeg, amelynek munkáiból természetes szelekcióval kiemelkedtek azok a népi alkotók, akiknek művészileg megformált termékeit szívesen vitték otthonaikba az emberek, újabb alkotásokra (is) sarkallva őket, addig a tömegtermelés "alkotói", éppen lélekszámuk szűkössége okán, ontották, ontják magukból a sablonos, közhelyes termékeiket, kizárva a népi alkotók munkáinak piacra kerülését.
Ugyanitt tetten érhető, hogy a magasművészetek alkotói sem képesek meríteni a népi ötletek repertoárjából, mert azok eltűntek a szemük elől.

Természetesen a kép nem ennyire fekete-fehér, mert a gagyik világát is képes egy magasművészetekben jártas alkotó értékké transzponálni, és ezáltal művészetté emelni, de ez nem pótolja a népi alkotások megtermékenyítő talaját, hanem egyfajta pótszerként, csak - szűkösen - helyettesíti azt.
Ezáltal aztán a giccs, azaz a művészeti gagyi világa, beszűkíti, korlátozza, megsemmisíti az emberek affinitását a valós művészi értékek befogadására, megalkotására, élvezetére.

Egy fogalmi tisztázást teszek még: A "népi" kulturális értékeket tág értelemben értem. Ebbe - mára - beletartozik az urbánus kultúra világa is.

Összegezve a lényeg az, hogy a giccs egy olyan mesterséges akadály a társadalmon belül a népi-, és a magasművészetek kölcsönhatása között, amely semmiféle értéket nem képvisel, és eltorzítja az emberek természetes igényét egyben lehetőségét a szépre, a tartalmasra.

Ez a véleményem.

Természetesen ez sem több, mint egy vélemény, de azt hiszem megalapozott.

Azaz azt állítom, hogy giccs van, és baj, hogy van.

Üdv: Hajcihő

Nem úgy értettem, hogy ne szóljon hozzá senki. :D

Ajjj! De kár, hogy nem írtok már ebbe a fórumba!!!:-(
Pedig jó lett volna olvasgatni...
No, mindegy!
Majd írok én.:-))))

A Dr. Feldmar Andras mondja az eloadasai vegen, hogy amit mondtam, ne hggyenek el belole semmit.D

Amikor elkezdtem olvasni Janika dolgozatat, Hamvas Bela es Marai Sandor jutott eszembe.
A konyveik olvasasa kozben sokszor elfogott az a belulrol jovo szegyenkezes es felismeres, miszerint nagyon sokszor toltunk meg perceket, orakat, jegyzet fuzeteket felesleges ures dolgokkal, csak azert mert az ego megkoveteli.
A szavaknak igy ellopom az ertekeit, hiszen nem is arra hasznalom amire valojaban kellene.
Nekem is tetszett ez az iras, nagyreszevel egyet is ertek.
A tobbi reszevel azert nem ertek egyet, mert nem is ertem...DDDD

Mephisto!
Szerintem ennek a temanak a kibontasahoz hozza tudunk meg jarulni, hiszen itt csupan 1O velemeny hangzott el. Bar Janika ertekezese vilagitott ra leginkabb a melyebb ertelmezes fontossagara, megis ez csupan egy nezopont.

Egy erdekes kerdest vetek fel.
Szerintetek meglehet festeni a giccset?

Udv. Chilli

Tetszik az eszmefuttatás. :D Jól összefoglaltad, ami pl. bennem is felmerült csak éppen nem tudtam ilyen kereken összehozni a megfogalmazást, meg azért nem is gondoltam ennyire mélyen bele. Viszont tetszik ez a rágódjunk egy kicsit rajta dolog. ha van hasonló témád, akkor nyugodtan vesd fel. Nekem kezd tetszeni a dolog.
Persze ha jobban belegondolunk egy rakás felesleges fogalom van, és a legtöbbre ahány ember annyi magyarázat.
Igazán az ötlet tetszett nagyon, hogy ezt felvetetted. Eszembe is ötlött egy mottó "Gondolkozz hátha jó!"
A témához szerintem ezentúl nem sok mindent lehet hozzáfűzni.

Igen Chilli, én így gondolom. De nem hiszem, hogy túl sokat számítana, hogy én mit gondolok...

Akkor a giccs mint fogalom egy felesleges kitalacio.

GICCS – A TALÁNYOS NEMLÉTEZŐ




Érdemes-e alapvetően súlytalan dolgokról, hacsak néhány oldalas értekezést is papírra vetni, különösen annak tudatában, hogy a „dolgozat” igazságai, részigazságai, vagy esetleges tévedései egyébként a világon semmit sem lendítenek a kritizált jelenség „menetén”?
Természetesen igen, ha ezáltal jelzés értékű tendenciákra lehet felhívni a figyelmet, olyan jelzés értékű tendenciákra, melyek egyébként jól megbújnak a köznapi gondolkodás fölöttébb egysíkú útvesztőiben, miközben egy mélyebb értelmű összefüggés-láncolat szerves részét képezik.
Ilyen jelzés értékű tendencia a giccsnek, mint értékmeghatározási eszköznek a felszínre törése.

A savanyúról azért tudom, hogy savanyú, mert ismerem az édeset.
A vörösről azért tudom, hogy vörös, mert ismerek más színeket.
Hogy a giccset képes legyek meghatározni, ismernem kell mindazt, ami nem giccs. Viszonyítási alapokra tehát szükség van – ez eddig világos. Ahhoz azonban, hogy rendelkezzek a „nem giccs” felismerésének képességével, műveltséget és kifinomult ízlést kell, hogy birtokoljak. Itt ezen a ponton azonban alighanem egy áthidalhatatlan dilemmához érkezünk. Lehet-e egyetlen képlettel bizonyosan felírni a műveltség és a kifinomult ízlés definícióját? Létezik-e egyetlen olyan rendszer, melyen belül a műveltség és a jó ízlés kizárólagosan érvényt szerezhet önmagának és megnyilvánulhat, vagy akár több ilyen is tetten érhető? Ki fogja eldönteni, hogy ki a jó ízlésű és művelt, és ki az, aki kívül esik az „üdvös körön”? Vagyis ki az, aki eléggé felkészült, ha úgy tetszik méltó arra a feladatra, hogy meghatározza a giccset?

A giccs megítélésének határfeltétele tehát a jó ízlés, a műveltség és a szellemi igényesség birtoklása. Egészen bizonyos ugyanakkor, hogy mind Kálvin János és Szervét Mihály, mind II. Gyula pápa és Michelangelo is korának kiemelkedő műveltségű és kifinomult ízléssel rendelkező emberfője volt, holott néha bizony egymással szöges ellentétben álló dolgokat használtak mércéül világképük kialakításában, mely világkép, megint csak logikusan saját jó ízlésük és műveltségük által kiszabott határok között mozgott. Ebben az esetben azonban megkerülhetetlenül adódik a kérdés: Vajh’ a giccs meghatározásánál akkor most melyik jó ízlésnek, műveltségnek és szellemi igényességnek lenne „illendő” kritériumként és azonosítási kódként feltételként jelen lennie? Másképp fogalmazva melyik műveltséggel „felírt” Szentháromság-tan szolgáljon irányjelző origó pontként: a kálvini, vagy a szervéti? Melyik jó ízléshez és szellemi igényességhez képest giccs tehát a giccs? Mert hiszen a jó ízlés egymással szöges ellentétben lévő véleményű és kialakított világképű, de hasonlóan művelt embereknél is jelen lehet. Platón ideatana és Arisztotelész metafizikája azonban olyan távol esik egymástól, hogy e „szembenállás” szinte törvényszerűen veti fel a „vagy-vagy”, tehát a választási „kényszer” problematikáját. Vannak ugyanis esetek, megkerülhetetlen alapkérdések, melyek reakcióként lefektetett alternatívái választás elé állítják az embert, hisz egyértelmű, hogy egyszerre a két hipotézis nem lehet helyes és érvényes.
Célravezető lenne tehát megválaszolnunk a következő felvetést: mi is valójában a jó ízlés, a szellemi igényesség és műveltség olyan összetételű „archaikus” talaja, melyben garantált biztonsággal képes megteremni azok mindenki számára szavatolt, a lehető legnagyobb objektivitással rendelkező hitele? Egy olyan sarkalatos pontot kell tehát keresnünk, mely az igényesség orientációját képes véglegesen egyetlen vonalra rendezni, egy olyan vonalra, melyről az intellektuális letérés elképzelhetetlen, ha valaki tisztában van annak tovább már nem bontható egységével. De rendelkezik-e ennek a minőségnek a meglétével bárki is tökéletes „sterilitásban”. És ami még ennél is fontosabb: mi is valójában ez a minőség? A kérdés persze nem újkeletű, hisz Hegel óta az etnológia, a valláslélektan, a filológia is felvetette már e problémakört.
A választ Guénon találta meg: Egyetemes Őstudás, mely a lét antropológiai alapállásának felel meg és kizárólag kinyilatkoztatás útján érvényesül. A kinyilatkoztatást Egyiptom Menész nevéhez köti, aki állítólag azonos a hindu Manuval és a krétai Minosszal, Júdeában Széth, Görögországban Orpheusz, míg Mexikóban Kecalkoatal nevéhez fűződik az „égi aktus”.

Hogy az emberiség szellemtörténete jó néhány példával szolgál az Egyetemes Őstudás meglétére, az egészen világos, hisz ennek bizonyítékai a Védák, a buddhista tradíció, a kínai taoista és csan-hagyomány, a tibeti bön, a Japán zen, a Kabbala és a sort természetesen hosszasan lehetne sorolni.

Objektív mérőeszköz tehát csakis az Egyetemes Őstudás lehet. Annak valószínűsége azonban, hogy ez napjaink emberében jelen legyen (eltekintve néhány aszkétától, szerzetestől, kivételes költőtől) igencsak csekélynek mondható. S mivel ez így van, egész egyszerűen nincs korunk emberének birtokában az a kód, mely a giccs feltérképezésének és diagnosztizálásának alapvető feltétele kellene, hogy legyen, vagyis nem rendelkezik, mert a világhoz fűződő alapvetően retinális pozíciójából kifolyólag nem rendelkezhet az emberi létnek az Őstudáshoz kötődő objektív viszonyával. Aki tehát a giccset, mint kritikai eszközt elemző metódusában megjeleníti, nos ott látnunk kell, hogy az adott illető igencsak komoly súlyt akaszt a nyakába, hisz a kritika ilyetén eszközének (tehát a giccsnek) az alkalmazása, számon kérhetővé teszi az Eredeti Őstudás személyében való megidéződését és annak hitelét. Természetesen én nem vitatom, hogy ma is élhetnek Zarathustrák és Hermész Triszmegisztoszok, de számuk valószínűleg jóval szerényebb, mint azon műélvezőké, kik egy-egy alkotás kritikáját a giccs fogalomköré redukálják. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az Eredeti Őstudást birtokló emberek számára viszont a giccs már nem téma, hisz nem lehet téma, az vélhetőleg egy egészen más nagyságrendű világ, ahol alapjaiban mégiscsak szerény súllyal bíró kérdések egész egyszerűen nem kaphatnak helyet. Nos a giccs felvetésénél a fenti észrevételek tükrében azért én mindenképp önmérsékletre inteném mindazokat, kik a szóban forgó pejoratív értékmeghatározási kódot, kritikai attitűdjük szerves részeként kezelik. Természetesen az önmérséklet a legminimálisabb szinten sem jelenti azt, hogy az ember kihátráljon a kritikai megnyilatkozások elől. Ellenkezőleg. A kritika elengedhetetlen feltétele egy adott mű befogadásának és „élvezetének”. A giccs, mint értékmeghatározási eszköz azonban nem kritika. Bélyeg, ha úgy tetszik skarlát. A megbélyegzés nem érvelés. Az érvek mögött a Valóság morzsája, a „giccs” mögött a jelenség masszája lapul. A jelenség analizálása tünetkezelés, a Valóság felismerése gyógyítás. Ez tehát a dolgok egyik oldala.

Van azonban egy másik kérdés, amely őszintén bevallva, most már hosszabb ideje „nyugtalanít”. Definíciók ide, fajsúlyos, vagy éppen ügyefogyott tanulmányok és értekezések oda, a kérdés mégiscsak kérdés marad: létezik-e valójában a giccs? Vagy valami másról, valami egészen eltérő látleletről van szó, mely nem is annyira értékmeghatározási, hanem sokkal inkább szociálpszichológiai és társadalomfilozófiai oldalról világít meg egészen mély összefüggéseket? „Ha tehát vizsgálni akarjuk a giccs létrejöttének szociológiáját, csak azt kell kérdeznünk, mikor és miért szaporodott el az az emberfajta, amelynek kölcsönzött érzések és önámítás kellenek?” – teszi fel az érdekes és elgondolkodtató, ám a panelektől menthetetlenül hemzsegő tanulmányában az igencsak előremutató kérdést Komlós Aladár.
Nos a válasz a miértre világos és kézenfekvő: azért szaporodott el az önámítást szomjazó emberfajta, mert megvonták tőle a látás képességét. Hogy ez tudatos manipuláció-e, vagy a sors baljós rendeltetése, döntse el mindenki maga. Az azonban tény, hogy az emberek döntő többségét kizárólag nézni engedték. Nézni pedig csak az újságot, az internetet és a reklámokat lehet, melyek mögött sokkal inkább találhatóak hírek, mintsem a valóság. Ezért lett mára dömpingárú valamennyi. Aki néz, nem láthatja a fák gyökereit, aki lát, nincs igénye az internetet nézni. Ez világos és törvényszerű. Korunk egyik maghatározó alaptétele tehát a látás képességétől megfosztott nézés alacsonyrendűsége, melynek hatására törvényszerűen vetődik fel a hanyatlás kérdésének prioritása.
Ebből kifolyólag „…szinte közhellyé vált a „Nyugat alkonyáról”, a jelenkori civilizáció válságáról, e civilizáció veszélyeiről, rombolásáról és az elidegenedéséről beszélni. Túl könnyű lenne azonban kimutatni, hogy e megnyilvánulásokból mily gyakran hiányoznak az igazi princípiumok, hogy az ellenállást kifejtők milyen sokat elfogadnak abból, amit tagadni szándékoznak” – írja Evola.
Jómagam, aki túlságosan sokat elfogadok ebben a világban abból, amit tagadni szándékozom, mégis úgy látom, van jogalapom legalább felhívni a figyelmet olyan egyértelműen életre hívott baljós tünetekre, melyek megalkottak egy olyan világot, mely az önmagával szembeni fellépésre sarkall egyeseket. A kérdés persze törvényszerűen adódhat: hogyan és mi módon kerülhet e probléma felvetési körbe a giccs problematikája? A válaszom világos és egyértelmű. Tapasztalati úton. Egészen pontosan mind gyakrabban tapasztalom azt a jelenséget, hogy a giccs által és a giccs mibenlétére felvetett kérdéseket a vélemény nyilvánítók döntő többsége kizárólag szemantikai kérdésként képes kezelni. Nem ritka ugyanakkor az az igencsak disszonáns reakció sem, mikor a giccs felvetője, a giccs mibenlétére feltett kérdésre egész egyszerűen szinte képtelen válaszolni, vagyis gyakran leginkább az jön zavarba annak működését és definícióját firtató kérdésektől, kinek kritikai attitűdjében és kelléktárában előkelő szerepet tölt be a giccs „fegyvere”. Az az „állapot” tehát, mikor valaki úgy használ egy definíciót, hogy valójában még csupán a sejtései is igen haloványak saját definíciójának értelme tekintetében, inkább enged rámutatni arra a lehetőségre, hogy a giccs nem elsősorban kritikai és értékmeghatározási eszköz és nem is egy-egy adott alkotás pejoratív személyiségjegye, hanem sokkal inkább tükre annak a szellemi állapotnak, mely képtelen önmaga pozícióját meghatározni. Ez a tény pedig első sorban társadalomfilozófiai, mintsem művészet-kritikai összefüggésekben figyelemre méltó, vagyis a giccs „létjogosultságát” a művészet-kritika mezejéről indokoltabb szociálpszichológiai síkra helyezni.
De miért is képtelen önmaga pozícióját körülírni e „szellemi állapot”? Igen, pontosan az imént már felvázolt okok miatt. Egészen pontosan azért, mert megvonták tőle a látás képességét. Aki lát, kritikát mond, mert van véleménye. Aki néz giccset kiált, úgy, hogy a giccsről valójában fogalma sincs, ami persze nem is csoda, mert az adódó kérdések felületes, szemantikai válaszainak tükrében mélyebb összefüggések kutatására képtelen. Hogy a giccs banális és ízléstelen, megítélése pedig ízlés és műveltség kérdése, ez idáig még megjelenik a reakciókban, de, hogy miért ütközik igencsak komoly nehézségekbe a megítélése és, hogy mi lehet a filozófiája annak, hogy a giccs, mint értékmérő eszköz modernkori sajátosság, arról mélyen, lélegzetvisszafojtva hallgat, talán azért, mert vélhetőleg egészen mélyen önmagában érzi, hogy a giccs kérdésének felvetése, nem más, mint hamis sztereotípia, mely valójában sablonosságából adódóan nem elsősorban kritikai, hanem egyszerűsége okán sokkal inkább tekinthető szellemi válságtünetnek.
Természetesen értem én, hogy valójában milyen hamis értékek „gyűjtőfogalmaként” szándékozik magának létjogosultságot szerezni a giccs definíciója, mint értékmérő eszköz. Véleményem szerint azonban egy adott „alkotás” meghatározására és a vele szembeni kritikánk artikulálására, sokkal inkább előremutató, ha felvetjük a szentimentalitás, az álérzelgősség, az elvtelenség, a felszínesség, a közönségesség, az olcsóság, a közhelyesség, vagy akár a banalitás kérdését, sokkal inkább előremutató a szinesztézia, vagy a sztereotípiák halmozásának eszközét meglátnunk és kritika tárgyává tennünk, hisz valamirevaló, vagy mélyreható elemzések sokkal inkább igénylik a precíz meghatározásokat, a viszonyítási rendszerek egyértelmű és félreérthetetlen felvázolásait, mint a giccsel való dobálózás felszínes és alapjaiban semmitmondó, jellegtelen üzeneteit. Egy valamit tehát nem árt szem előtt tartanunk és arról nem megfeledkeznünk: az imént idézett jelzők önmagukat, kizárólag önmagukat jelentik, azok giccsel való behelyettesítése nem csupán felszínes közhely-megoldás, de jellemzően XX. századi látlelet is, hiszen tulajdonképpen az egzisztencializmus megjelenése óta a „kapaszkodási”, ha úgy tetszik értékmeghatározási normák olyan ingoványos talajra lettek elültetve, melynek következtében az ember önmeghatározása is a giccs alapvető defektusának tükörképeként alkalmatlan feladatára, (az objektivitáshoz közelítő érték és pozíció-meghatározásra) hiszen módszertani eszköztára a kritikai hangok leegyszerűsítéseinek hatására ingataggá, labilissá, vagyis a végletekig relatívvá hanyatlott.

A giccs, mint értékmeghatározási eszköz tehát egy olyan nihilista „olvasztótégely”, mely nem veszi a legminimálisabb fáradtságot sem, hogy szelektáljon. Ellenkezőleg; – összemos, maszatol. A giccs fogalmának megalkotásával világosan látható tehát, hogy e kényszeres újradefiniálás megint csak arra volt jó, hogy elmossa a határokat, így téve lehetetlenné a fajsúlyos értékmeghatározást.

A cica gombolyaggal és a kerti törpe nem giccs. Szó sincs róla, hogy az lenne. Ízléstelen, banális, olcsó és természetesen visszataszító. De nem giccs. A giccs nem banális, nem ízléstelen, nem olcsó és nem visszataszító, mint ahogyan a banális, az ízléstelen, az olcsó és a visszataszító sem giccs. A banális az banális, az ízléstelen az ízléstelen, az olcsó pedig olcsó a maga felszínes, vagy éppen mögöttes tartalmával. (Hogy e jelzőket ki mennyire tudja értelemmel kitölteni, az már tényleg csak az emberen múlik.) A giccs azonban összegezni akarja valamennyit, tehát nem precíz – ellenkezőleg felszínes. Felszínes, mert nem tud különbséget tenni. Márpedig a különbségtevés elengedhetetlen feltétele a kritikának, hiszen lehet valami úgy tökéletes remekmű, hogy mindeközben „reménytelenül” banális témát dolgoz fel (Csontváry cédrusa semmi más, csak egy fa, mely önmagában igencsak banális motívum), de mindezek tükrében aligha akad ember e földkerekségen, ki giccsként értékelné nevezett remekművet, pedig a banalitás, mint a giccs egyik sarkalatos alappillére jól érzékelhetően jelen van az adott vásznon.
A giccs tehát, mint értékmeghatározási eszköz jelenléte lehetővé tette a kerti törpe és a gombolyagos cica egy szintre „emelését” Salvador Dali, Monet, vagy akár a new-york-i hiperrealisták munkásságával, ami természetesen mindenféle tekintetben komolytalannak tekinthető annak ellenére, hogy e tendencia jól érzékelhetően nagyon is jelen van a kritikai légkörben. Ez az összemosás azonban igencsak veszélyes, hisz a józan szelektálás képességét vonja meg az adott személytől.

Hogy e nemkívánatos torzulás mindenféle mellékhatás nélkül kiküszöbölhető legyen első lépésben el kellene fogadnunk, hogy giccs a festészetben (és általában a művészetben) nem létezik, megjelenése a kritikai attitűdben csupán a megtévesztés (önmagunk megtévesztésének) szándékával lép fel. Megtéveszt, mert értelmét és jelentőségét a művészetben keressük, miközben szelektálni képtelen értelmetlensége már bennünk (az emberben) munkál, hisz leszoktat az érvelés méltóságáról, egysíkúvá tesz és tömegemberré nevel, vagyis értelmileg blokkol. Mindezt pedig az ember hiúságát felhasználva teszi. Hogyan? A giccs felismerésének képessége szinte valamennyi „véleményformáló” személy tolmácsolásában kifinomult ízléshez és műveltséghez köttetik. (Ezek meglétét mindenki szeretné hinni önmagában és valljuk be, néha engedünk is a kísértésnek, hogy eképpen tegyünk…) Azzal tehát, ha egy adott illető giccsként határozza meg valamely alkotást, jól eső érzéssel nyugtázhatja, hogy intellektuális fölénye és sziporkázó tisztánlátása feljogosítja az ilyen irányú kritikai hangok megütésére, miközben elfelejti, vagy nagyvonalúan tudomást sem vesz róla, hogy egyszavas meghatározása („intellektuális fölény ide, „kifinomult intelligencia” oda) semmivel sem fajsúlyosabb a „tetszik – nem tetszik” fájóan egyszeri és menthetetlenül ostoba megnyilvánulások értelmi színvonalánál.
A giccs meghatározásának feltételéül szabott műveltség és intelligencia, kifinomult ízlés és igényesség, fájdalom, de az esetek döntő többségében csupán ócska, repedezett púder a ráncos bőrön, mely kisvártatva olyan leleplező egyszerűséggel mállik le a megvezetett arcokról, ahogyan csak az avatatlan kezek által felhordott ázott vakolat képes megadni magát az idő kérlelhetetlen múlásának egy ócska házfalon. A „lemállás” egyik alapvető oka pedig abban rejlik, hogy bizony gyakran feltétel nélkül kerül elfogadásra a közel sem egyértelmű „giccs-definíciók” döntő többsége.
Hamvas Béla szerint giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alcsonyrendűségével. Valóban jól hangzik, de vajon elfogadható-e feltétel nélkül a meghatározás? A néző alacsonyrendűségére való apellálást ugyanis általában önfeladásnak, elvtelenségnek illik nevezni. (Természetesen etikátlannak is a megvezetés okán.) Az önfeladásból azonban megint csak általában selejt származik. A selejt, az selejt – nem feltételen giccs. Definíciónk tehát közel sem egyértelmű.
Egy másik meghatározás szerint a giccs nem más, mint a kis szellemek nagyzolási kényszere. Lehet. Talán igaz is lehet. Számomra a kis szellemek nagyzolási hóbortja viszont inkább jelent önismeret hiányt, manírt, önámítást és szereptévesztést. De ezek egyikét sem nevezném giccsnek. Miért is tenném? Teljesen indokolatlan lenne. Definíciónk tehát közel sem egyértelmű.
Megint csak egy újabb értékelés szerint az igazságok rendje a mű, az igazságok halmaza a giccs. Lehet. Talán igaz is lehet. De Hérakleitosz szerint az ismerethalmaz nem tanít meg értelemre. Vagyis a „halmaz” pejoratív. Az igazság soha. Ezért az igazságoknak nem lehet halmaza. Csak a tévedéseknek. A tévedések halmaza – tudatlanság. A tudatlanság azonban tudatlanság. Nem giccs. Miért is lenne giccs? Semmiféle racionális érv nem szól mellette. Definíciónk tehát közel sem egyértelmű.
Egy lényegesen szikárabb kijelentés szerint a giccs, a kispolgár. Lehet. Talán igaz is lehet. De a meghatározás közel sem adekvát. Túl egyszerű lenne ugyanis ennek ellenkezőjét felvetni és bizonyítani. Definíciónk tehát közel sem egyértelmű.
„A giccs veszélye abban áll, hogy rombolja az ember veleszületett jó ízlését, harmóniára való képességét, végül magát az emberséget is veszélyezteti.” – hangzik az újabb meglátás, mely nem számol azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy akire a „giccs” hatást képes gyakorolni, ott jó ízlésről már eleve nem beszélhetünk. A veleszületett jó ízlést nem a giccs, hanem sokkal inkább a műveletlenség rombolja. Művelt ember a „giccsel” szemben viszont tökéletesen immunis, ezért életét nem is rombolhatja annak esetleges megjelenése. Definíciónk jelen esetben sem nevezhető egyértelműnek.

A fenti példákból tehát viszonylag világosan kiviláglik, hogy a giccs, mint kritikai érv „megalkotása” gyakran adott menlevelet a felületességnek, az egyszerűséget és az elvtelenséget rögzítette úgy, hogy mindeközben felmagasztaló bohócruhába öltöztette birtoklóit, kikre cinikus gúnnyal még krumpliorrot is aggatott. S miközben az intelligencia szellemi „gőzfürdőjében” lubickolt a botcsinálta műítész, fuldoklásának rákos sejtjei már megkezdték a „halálos” munkát, hisz előkészítették a kínos lelepleződést. Ahhoz ugyanis elég „intelligens” volt, hogy saját intelligenciáját feltétel nélkül elfogadja és megélje, de ahhoz már nem, hogy kimerítő válasszal álljon elő a giccs mibenlétét illetően, hogy felmérje mihez képest giccs a giccs és milyen ellentmondásokat szül felvetése.
A giccs, mint kritikai érv azt „sugallja”: gondolkodj sematikusan. A giccs, mint kritikai érv azt mondja: nyilatkoztass ki, de ne érvelj. A giccs, mint kritikai érv azt is üzeni: gondolkodj felszínesen. Ha pedig felszínesen gondolkodsz nézni ugyan képes leszel, de látni garantáltan képtelen. Amennyiben pedig nem látsz, akkor azt sem fogod meglátni, amit meg kellene, nem látod önmagad kívülről, így pozíciódat sem ismered fel. Nem látod, hogy mennyire vagy lent, és azt sem, hogy milyen okok miatt. Így az okok ellen sem fogsz fellépni. A giccs beszűkít. A giccs arra kér: ne mond azt, hogy szentimentális, hogy olcsó, hogy közhelyes. Annyit mondj: GICCS. Nem kellenek az összetett gondolatok, légy egyszerű és felszínes.
Mindezekből világosan látható, hogy a giccs nem esztétikai fogalom, hanem egy állapot természetrajza, azé az állapoté, mely nem engedi összetetten gondolkodni az emberi elmét. Egy olyan állapot természetrajza, ahol divattá válik a tőmondatokban megírt négy oldalas nagyregények megalkotása, ahol divattá válik mindenről lefejteni az értelmet, egyszerűsíteni, blokkolni és lokalizálni a gondolkodás szabadságát. Tulajdonképpen erről szól a reklám és a marketing ideigvaló közönséges világa is, s bár a giccs célzott területe alapjában mégiscsak a művészet, igazi fegyvere valójában a reklám és marketing. A giccs autentikus hordozóközege tehát még csak véletlenül sem a műalkotások világa, hanem sokkal inkább a gondolkodás méltóságától teljesen megfosztott emberi elme, pontosan az az emberi elme, mely sajátos módon a giccset, mint értékmeghatározási kódot a gondolkodás szabadságának eszközeként használja. (Így jár násztáncot „bölcselet” és leépülés…)
Szembeötlően paradox helyzetet eredményez ugyanakkor az a törvényszerűség is, hogy a bölcset és a menthetetlenül leépültet csupán egyetlen dolog választja el egymástól: amíg az előző képes meglátni „Az Egyetlen Mondatot”, addig az utóbbi „csak egyetlen mondatot” képes meglátni és felfogni. Azt az egyetlent, mely önmagához a legközelebb áll és kivétel nélkül mindent annak rendel alá. Ez az egyetlen mondat pedig a relatív örömök hajszolásáról szól. A bölcs tehát végső, letisztult állapotában egyetlen gondolatba tudja rendezni a Mindenséget és annak szubsztanciáját, mint ahogyan a menthetetlenül leépült is képes minderre saját világának tekintetében. A két egyetlen gondolat között viszont őrült szakadék tátong.
A giccs, mint értékmeghatározási eszköz az utóbbi leegyszerűsödés felé tereli az emberi ítélőképességet, hiszen amikor a kritika azt mondja: GICCS, valójában semmivel nem mond többet, mint az alkoholista a kocsmában a csaposnak: MÉG!

A giccs tehát, mint értékmeghatározási eszköz számomra nem egyéb, mint a krematóriumba lökött tisztánlátás elszenesedett üledéke, melynek bélyege az egyszerűség homlokára van felnyálazva. A giccs, mint véleményformáló viszonyítási alap menekülés a gondolkodás igénye és az érvek méltósága elől, vagyis kritikai síkra átültetett jelenléte sokkal inkább szól az értelem beszűkítéséről és blokkolásáról, mint egy-egy alkotás „személyiségjegyeinek” felvázolásáról.

Szerintem nézőpont kérdése az, hogy mi a giccs.
Szerintem a művészetben nincsen giccs. Legalábbis mint fogalomb nem fér bele.
Inkább egy olyan termék, mint az a sütemény, amit egy
olyan cukrász készít, akinek meggyőződése, hogy minnél édesebb,
annál finomabb a süteménye. Körülbelül ilyen lehet a giccs is, és annak készítője.
Ami egy termék de nem sokkal több. Összeregasztja a szemünk és a szánk.

Udv. Mindenkinek!

Szerintem a giccs, a mai vilagunk egyik vezeto muveszeti iranyzata! Nem mondom kategorikusan azt, hogy nem jo, de nehez elfogadni es megerteni.
Nekem a giccs az anomaliaktol hemzsego olyan alkotas, amelynek a megertesehez kulon hasznalati utmutato szukseges.
Pl. kinaiul beszelo tancolo telapo. Nos ennek a megertesehez nekem egy csepp magyarazatra biyony szuksegem van!

De mondok Nektek egy durvabb dolgot!
Szerintem a vilag az, amire a muveszek giccsel valaszolnak!

Ezer bocs, hogy nincs ekezet a betuimen, de csak ez a rendszer fut normalisan a gepemen...

Udv. Chilli

Véleményem szerint röviden, a giccs sablonoktól hemzsegő, semmitmondó, felszínes, szellemiséget és gondolatiságot nélkülöző, tömegeket bármi áron kiszolgálni akaró, és magát mindenképpen művészetként eladni kívánó, s ezért folyton túlzásokba eső TERMÉK. A művészettel kifejezünk valamit. A giccsel eladjuk.

Szerintem külön lehetne beszélni a giccsről a művészetben, és külön a hétköznapi életben. Amiről Mystique beszélt, a kertitörpe, a csicsás, szentimentális dolgok, ezek a hétköznapi élet giccsei, árucikkek ízléstelen embereknek. A művészetben pedig... véleményem szerint az, ami görcsösen próbálja műalkotásként eladni magát, valójában pedig egy értelmet, tartalmat, mélységet érdemben nem hordozó anyagpazarlás. Az, amit említettél, Monet és társai, csak az akkori akadémikus nézetekbe nem fértek bele. Itt kapcsolódva az absztraktról szóló írásaidra (olvastam, és nagyon tetszettek), megjegyezném, hogy a múlt újítóiból lesznek a jelenkor begyepesedett akadémikusai. Rajz szakos főiskolásként gyakran találkozom olyan véleményekkel, hogy ami nem összeegyeztethető az ő koncepcióikkal, az már egyből egy dilettáns munkája, vagyis giccs. "Amiben színátmenet van, az giccs", és hasonlók. No comment. A mai kortárs elitista művészet álláspontja: személytelenség, letisztultságnak becézett sivárság mindenekfelett, és minden más giccs. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a giccs nehezen megfogalmazható, és általában magukat mérvadónak tekintő személyek látásmódjától (avagy ízlésficamától) függ. De az idő mindent eldönt, kíváncsi lennék, mit mondanának a mai kortárs absztraktokra 50-100 év múlva:) Ami szerintem igazán giccs: minden, ami érdekből tetszik. Ami nem ihletből fakad, hanem művésznek látszani akarásból, feltűnősködésből, vagy haszonszerzésből. Sokat gondolkodtam már a témán, ennél jobban nem tudtam megfogalmazni:)

Értem én mystique, de amit leírtál, az szentimentális, álérzelgős, stb., stb. De mi a giccs? Hogyan lehet meghatározni? És hogyan lehetséges, hogy Monet képeit a korabeli kritika egy jelentős része giccsként értékelte, miközben a kertitörpe is giccs - állítólag. Hogyan kerülhet a giccs értékmeghatározás "felségterületére" azonos pozícióban a kertitörpe és Monet?

Érdekelne, hogy ki, hogyan határozza meg a giccs fogalmát, annak tartalmát?