Hiába törnek távoli égre
ágai. Gyötrelmei
hiába pattannak rügybe
zölden: levelei,
mert abba a földbe
verte gyökereit,
nem dobhatja le
levélként elveit.

Életrekel, gyökereit tépi
földből, kuszán lépi
lépteit,
gyökér lábát emeli
át giliszták hegyein.
S azok ott gyűrűznek körötte,
talpazata vermét hagyja mögötte.

S lépvén lép
a szabadság felé,
de csak most látja: festett kép,
mi tárult eddig levél-szeme elé!

De azért megy. Gyökerétől botladozva,
nedvesség nélkül, leveleit ledobva,
mert azon a képen
karcsú fák táncolnak szépen,
szélben...

De nekiütközik egy kőfalnak,
mely eddig is körbevette
"holttestem gilisztás, fölfalnak!
ki volt az, ki el nem égette?"
Iszony! De égnek már ágaim!
Tűz martaléka: vágyaim!
Rabságban égek el!
Mert rab fa vagyok: Reménytelen,
Levéltelen!

Bp., 2005.04.23.