A magány hűvös szele fúj
húsunkon kersztül, izmainkat tépve,
míg nem töri csontjainkat széjjel,
s e vihar valójában
lelkünk mélyén dúl,
süllyedő hajónk árbócába
tépve kapszkodunk,
pezsgőt törünk oldalán, neved:"Halál"!
Tíz körmünk leszakad, s meghalunk...
A Semmi tengerében magányba fulladunk,
s ezt élve így hívtuk a: a Halál.
Csontkezével kitépi dobogó szívünk,
már nem is reméljük lelki üdvünk!
Véres gőzben ülve falatoz forró húsunkból!
Ó! De élnénk! Bárhogy! Csak újból!
Sós kín könnyünk kehelyből issza,
várjuk fájdalmasan, hogy mikor vonul vissza,
abba a sötét verembe,
sajgás cikázik ereinkben, eremben.
behúzódott vermébe,
onnan néz, s gyűlölet szemében.
Fekszünk, mint kiterített dögök!
Hiénák raja röhög,
keselyűk köröznek, pörög
a föld tengelyét törve
s a Halál aszott ajkával örvend.
Káosszá vált a rend!
s a föld csak körbe-körbe
veszettül forog!
S mindenki magányosan robog...
lelkük mélyén mindnek vihar...
Fejükön tébolyottan kócós haj...
Kezükben pezsgővel...
S a Halál hústalan testével
úszik utánuk, a Semmi tengerében,
lecsapni kész, s gyülölet szemében...
Száz hiéna előre röhög...
S fekszenek majd, mint kiterített dögök...

Bp., 2005.05.15.