Ebben a velejéig romlott világban,
Hol csak az éj sóhajtja a halott álmokat,
Két lélek utat tör egymás felé.
A valóságból rég kitaszítottan
Várják halkléptű halálukat,
S a hangot, mely összezúzza őket, mikor lényük összeér.
Csendben ringatják sírba magukat
Karjaik koszorújának szorításában,
Elűzve maguktól fájdalmaikat,
Eltaszítva minden napsugaras érzelmet,
Mi még beragyoghatná a bársony sötétséget.
Koporsója az életnek,
Mi az ő létük új bölcsője.
Álmuk hangos, szenvedély-szép,
Arcuk az olvadó, édes illatú ég,
Szemük két zárt szirma kísértet-merengő,
Ritmusra vezeti lépteiket, testüket fergereg:
Koporsó-keringő.
Örökké forr az éjszerelem
Át vérszagú, bíbor év-ereken.