Megint itt térdelek a porban,
Saját romjaimba löktél.
Fuldokolva a nyomorban
Nem nézek rád. Eltűntél.

Könny csordul, siklik húsomon,
S beleégeti a fájdalom színét.
Porladó, hamuszürke lelkemet
Így tépi szilánkokra szét.

Álmokat sóhajtanak a csillagok,
S üvöltenek a dühödt angyalok.
Szívem, mint régen. újra éjsötét,
Vérzik...s vérzik talán örökké...

Egy kaput, ajtót keresek,
De ha látom is, benyitni nem merek.
Félek, nem hamvaszt el a fény,
Csak elnyel a bent lévő sötétség.

Ez a szerelem, az elátkozottak temploma.
Ide menekül, ki élne még;
Kárhozott, boldogtalan lelkek otthona,
Kikben ordít a magány rég.
Hideg, fullasztó s teljesen üres.
Ha valakit várnál az oltárnál, tudd:
Csak Te vagy magadban, s a meztelen falak.