Egy gondolat őröl, feszít szét:
Hogy miért övez némaság,
Hogy miért vonsz falat magad elé,
A tűz miért csak béna láng?

A szó miért csak elhaló visszhang?
Egy mosoly miért csak megkopott kép?
S a kép miért gyűrödt, szakadt?
A sosem elérhető álom miért oly szép?

S a béna láng csak hamu már
Lázas lelkünk sírhalmának arcán...
A szótlan ajkak temploma vár.
Sóhajunk halkuló lidércnyomás.

Mikor már a világ létezik csupán,
Csendben tűnünk el a vörös ég alján
S az éjszakába rejtjük magunkat,
A sötétség testével véd bennünket.
A csillagok közt nincs már holnap,
A fájdalom örökké bennünk lüktet.
Elmúltunk. Visszasírjuk életünket.