Hideg hant alatt fekszem én
A feledett emlékek lágy ölén.

Szárnyaim pihennek ernyedten,
Szakadtan, hervadva, sebzetten.

Szunnyad a tavasz, hófehér bánat lepte be,
Tiszta, akár egy angyal tekintete.

A Hold az égre fagyva elárvult,
S szeméből hideg csillag-könny csordult.

Nézem őt: oly komor, idegen,
Már halott, sikolt baljósan, hidegen.

Eltűnt reményem, alvó vágyaim marnak,
Fájó múltam emlékei élve elhamvadnak.

Ó, mikor születnek újra az elvetélt szavak?
Émelyítenek már a néma börtönfalak.

Talán változik a Sors, de a Vég ugyanaz marad,
S én csendben álmodom tovább a hideg hant alatt.