Merre vagy, hol keresselek? Tépik gyönge bőröm az ágak, marcangolnak a mérges tövisek. Sírva szökkenek, elmosódott árkokban szemfesték-erezetek. Ennek nem így kellett történnie. De ezek a könnyek régtől fogva tehetetlenek. Nem számítanak. Senkinek sem fontosak. Már kialudt a Nap, mi táncukat felitathatta volna.
Sshh,sshh, susognak a bokrok:
-Neked soha nem is volt Napod! Neked nem volt másod, csak holt reményeid! Mit vártál? Mit vársz?
S csontig marnak szavaik. Mindig tudtam,hogy igazuk van...S azt is,hogy a bánat nem segít. De hol lelek olyat, ki feléleszti a holt reményeket? Lesz-e valaki,ki ha már nincs tovább, sírva eltemet? Nem, nem lesz. Majd magam ásom meg a gödröt,s testemre kaparom a puha földet. Talán a fa szomorú lesz miattam egy szemernyit. Miattam? Áhh. Talán amiatt,hogy miért pont az ő gyökereinek kell,hogy rejtsenek. Ó,ha kivághatnám magamból a szenvedést, mint egy szemölcsöt... Kivágnám, hogy jöhessen egy új, egy még ennél is súlyosabb teher. Soha nincs vége. Minden éj új Holdat szül, minden könny csak új helyet szánt a jövőnek. A jövő szörnyeinek. S nem mossa ki, nem mossa ki belőlem a fájó atomokat. S nem mossa ki belőlem a szennyes szöveteket sem, mikből talán valamilyen taszító miazma szivárog, nehogy véletlenül szabaduljak...Ha tudnám, hol vannak, s mik ezek....Kimetszeném, kivágnám, lenyúznám a bőrömmel őket...
Lenyúznám,lenyúzom...
Vérzek...

(S csak húzom, húzom magamra a földet...)