Ott, hol minden eltűnt, alvó félelemre leltem,
Hangja a széllel szállt a feledés poklaiba,
Tekergő szép jövő szálak, hallgatták szüntelen,
Semmi sem maradt a régi mesékből.

Későn ébredt fel aznap a könyörület,
Későn nyitotta ajkát a szeretet,
Elvesztek azok akiket kerestetek,
Vérünkbe fuldokolva, temettetek...

Érzem még a kehely zamatát,
Torkomhoz szorított késed karmait,
Ajkadból fórró pára csapott fel,
Homlokod izzadta vágyad álmait.

Tétovázol...
Egy pillanat alatt...
Csak akkor kapod meg...
Ha önmagad leszel...

Ott, hol minden eltűnt,
Alvó félelemre leltem.
A bokrok között, lapulva ült,
A levelek takarták sebeit...

Maga volt az elhaló hang,
Maga volt a megfakult tenyér,
Ki elé állt volna a végnek,
De teste már rég nem él...

Alvó félelem,
Az alvó ragaszkodás.
Alant a csontok,
Itt bent az emlék.

De emléked mit sem ér...
Nélküled...