Yeti tehát az erdő mélyére elvonulva megkezdte negyvennapos meditációval egybekötött tisztítókúráját A faluban suttogni kezdtek, hogy elvitte a Yetit az ördög, mert egyszerre csak nyoma veszett. Se híre, se hamva. Irmát hiába is kérdezgették, csak a fejét rázva széttárta a karjait és nem mondott semmit.

Már, jó kéthete is elmúlt, hogy ég és föld között kuksolt a treplin és várta a megvilágosodást. Imi szorgalmasan hordta neki a napi adag kecsketúrót és a friss forrásvizet. Lassan igencsak nehézzé vált a megközelítése, mert a kis és nagy dolgát végezve igencsak körbepotyogtatta a z oszlop környékét ürülékével, mely penetráns bűzt árasztó aknazárként távol tartott tőle minden élőlényt. Imi is visszatartott lélegzettel lépkedett a szarkupacokon át, hogy rákösse a leengedett kötéldarabra a napi menázsi adagot.

A faluban lassan napirendre tértek Yeti eltűnése fölött. Hanem azért nem süppedtek egészen vissza a tespedésbe! Erről a sors keze gondoskodott. Egyik délelőtt hangoskodás zaja verte fel a környéket.

A verőfényes napsütésben egy kisebb csoport poroszkált a Kókányfalvi úton Kurtafa felé. A csoportot egy inas, gúnárnyakú, fején malomkerék-nagyságú kalapot viselő, nagybajszú cigányember vezette. Hosszúszárú fekete bőgatyája lobogott a szélben. Hófehér ingének gallérja nyakán kihajtva. Bőújja ugyancsak leffegett, mint a győzelmi zászló. Fekete mellényének zsebéből ezüst zsebóra lánca fityegett elő kevélyen.

Mögötte két tizenéves cigánygyereke lépkedett peckesen. Olyanok, mint két tojás. Azt hihetné az ember, hogy ikrek. Mellettük egy csodaszép hosszú, vállígérő feketehajú madonnaszépségű cigánylény kézefogva vezet egy 9 –10 éves forma kis cigánylánykát. Mint a cigányoknál szokás, nagy hanggal trécselve vonulnak be a faluba. Szokásszerint a házelőtti pletykapadon üldögélő Gusztibácsinak igencsak elkerekedik a szeme ezen a nagy jövés-menésen és meglepetésében, se köpni, se nyelni nem tudván, ráharap a csutora szárára. Aztán jobbra sercint, balra sercint és rájuk köszön: –Agyonazisten!

A cigánykaraván hirtelen megáll, az öreg cigány lekapja kalapját és meghajolva egy pukedlit vágva, visszaköszön. – hej, Devla! Szokeresz a vakeresz tata?– Gusztiban megáll az ütő. Belészorul a szó egy pillanatra, és némán tátog, mint a sülthal. A cigány még egyszer rákérdez.
–Szokeresz, a’ vakeresz, he? Tudod, e hun laknak a Kukucsáék? Merthogy odamennénk.
Guszti a fejével int jobbra, szembe, előre… Hang nem jön ki a torkán a meglepetéstől. De, hiszen ezek a Kácsa cigány pereputtyai! Te jó ég! És már, már szóra nyitná száját, amikor a szomszéd házból a beszédfoszlányokat hallva Imi lép ki és elrikkantja magát.
– Idesapám! Megjöttek a cigányok…
–Hányan vannak?–kiáltott ki a budiról Imrebácsi. Mire Imre így kurjant vissza.
–Atya-gatya, nem is tudom, vannak vagy nyócan, háromig elszámoltam, de még a másik kezemen is van három ujjamra való… gyűjjék kend, nézze őket! Biztos valami tollas, vagy rongyoscigányok ezek, he?

Erre az öreg cigány erre mán felkapva a vizet így replikázik.
–Ó, hogy a Devla rúgjon meg te magyar ember! Rongyos a te segedden a gatya, te anyaszomorító! Nem látod, hogy becsületes cigányember látogatott el ebbe a világvégi porfészekbe! Na, hun laknak a vőmék, te bibas?
–Ki a te vőd, te cigányember? –kérdezi Imre és fenyegtően megindul a betolakodók felé, hatalmas lapáttenyerét pofonosztásra emelve. Ebben a pillanatban Benő kisteherautója fékez mellettük. Kiugrik a sofőrülésből és felnyalábolja, hatalmas karjai, közé szorítja az egész retyerutyát. Mikor kibontakoznak az ölelkezésből így fedi őket.
–Ej, hát hiába vártam magukat az állomáson? Elindultak gyalog! Tudták, hogy kimegyek maguk elé az állomásra, apám!
–Meglepetésnek szántuk fiam…–sunyított sandán felfelé pislogva a termetes Benőre az öreg cigány hatalmas harcsabajsza alól köpve felé a szavakat.
–Sikerült. Na, gyerünk, az ott a házunk! Aló mars, utánam!

A Kukucska portán Panka ölelésre kitárt karjaiba futottak a cigánypurdék. Úgy csüngtek nővérükön, mint gyümölcs a fán. Miután kibontakoztak egymásból édesapját ölelte át és így fedte.
–ejnye-ejnye édesapám, hát mér kellett így felverni az egész falut? Úgy vonultak végig rajta mintha búcsúba jönnének!
–Ne törődj velük leányom! Legalább egy kis élet költözik be velünk ebbe a kihalt porfészekbe! Láttad vóna az öregembert ott a padon. Azhittem amikor meglátott bennünket, hogy ámulatában lenyeli a csutoraszárat! Ki is csődült a jöttünkre a fél falu.

–Kit láttak még?
–Hát egy nagy mamlaszt és kifújt. Gondolom a falu másik fele meg benn, van a házukban?
–Jól gondolja édesapám. Áronbácsiék pedig benn vannak a házukban. Ezzel kész is a leltár. Még az Irma hiányzik, mert ő dolgozni van. Valakinek csak dolgoznia is kell, nemigaz. Na, de ne szaporítsuk a szót, kerüljenek beljebb!–terelte be Panka a csapatot.

A gyerekek éhes farkasokként estek neki a finom kecskesajtnak, zsendicének, finom, friss kenyérlángosnak. Benő és Vendel pedig komótosan falatozva hangtalanul nézegették egymást. Aztán Vendel szólalt meg elsőre.
–Fiam, jól meggondoltátok ezt a meghívást?
–Apuka, ez a falu félig lakatlan. Életet kell belé vernünk. Úgy kellenek ide a telepesek, mint egy falat kenyér! Már ki is néztem kendteknek két házat. Egyik lenne a maguké, a másik meg a bábié és a mámié! Merthogy őket is hozniuk kell magukkal, ha letelepedni akarnak itten!

Az öreg kézhátával megtörölve hatalmas lecsüngő konya bajszát elmerengett kicsit, majd hirtelen rávágta.
–Akkor mán nézzünk egy másik, üres házat a Náncsiéknak is! He, Pancsikám, mi lenne, ha a nővéredékét is hoznánk magunkkal? Hagy legyen együtt a család!
–Édesapám beletanátt a gondolatom közepibe! Nagyon is jó lenne, ha velünk lennének a Náncsiék is, legalább átadná a tapasztalatait, ha meglesz a kis trónörökös, hiszen neki már nagy gyakorlata van a csecsemőgondozásba hét gyerek után.

–Azthiszem ezzel be is áll az egyensúly a faluban.–vetette közbe Benő.– Három ház a cigányoké, három a magyaroké egy meg a Yetiéké…
–Még mindig a magyarok felé billeg a mérleg fiam.
–De a lélekszámban már igencsak felülmúljuk őket apám! Gondoljon csak bele: ők vannak nyócan, mi meg, ha meglesz a kis trónörökös, akkor a Náncsiékkal együtt leszünk éppen huszonegyen

–Igazad van fiam! Nem is jönnénk mi ide csak úgy egyszál magunkban. Jobban érzi magát az ember az övéi között. Nagyobb a biztonságérzete, nem igaz, he? Aztán mi van abban a pocakban Pancsikám?
–Ki lenne, Édesapám, természetesen egy nagy legény!
–Ó, Devla! Egy kis tökös gyerekecske! Köszönöm neked cigányok istene! – fordította az ég felé tekintetét Vendel, lelki szemeivel a jóistent keresve, majd az előtte levő telibögre golyhóit lehúzva megrázkódott és hirtelen visszazökkent a komor valóságba.
–Mi vót ebbe, ecet tán?

–Golyhói apám! Az Imre találmánya: kukoricabor… ezt itták az inkák is Délamerikában.
–Essen beléjük a moly! Jobbat nem tudtak kitanáni? Lehetne kicsit édesebb is!
–Van ennél ütősebb is, a Gusztinak! Majd megtapasztalja, az úgy fejbevágja az embert, mint bacsó a marhát!
–nahát! Már csak ezért is érdemes volt zötykölődnünk azon a vonaton, hogy ilyen nedűvel múlassuk az időt. Nem mondom, a második göbre… akarom mondani, bögre után, nem is olyan rossz ez, he!
–Este átalviszem magát az öreghez! Annál vannak az eladó üres házak kulcsai. Megnézzük őket. Kiválassza, ami tetszik. Én megalkudok majd rájuk, maguk meg csak jönnek, ha szólok.

Ebben maradtak. A gyerekek ebédután kimentek a rétre futkározni, a patakot, büdöstavat felderíteni. Megmártózni benne, csukafejest ugrani az ebihalaktól hemzsegő melegvízbe.
Délután pedig Benő és Vendel átalmentek a Gusztihoz. Guszti leakasztotta a veranda tartóoszlopáról a kulcskarikát és elindultak háztűznézőbe.

Ki is választották a három megfelelő házat. Már csak benőnek meg kell egyeznie a tulajdonosokkal és nyélbeütni a vásárlást. Aztán lehet hurcolkodni. A mustra után átmentek vizitálni Imréékhez. Ott aztán belehúztak a vonóba. Imre kecsketúróból és medvehagymából készitett körözöttel kedveskedett a vendégeknek. Majd előkerült az elmaradhatatlan kecskesajt is. Erre aztán inni kellett. Torok nem maradhatott szárazon.

Mit mondjak? A Guszti által hozott nova, meg az Imre golyhóija az Áronék lófingató pájinkájával igencsak magasokra izzította a kedélyeket. Még az ünnepélyes és háromlepést tartó iparos, Ármin is felengedett a végére. Az éjszakába nyúló ismerkedésnek a végén elénekelték Vendel nótáját, hogy aztmondja, hogy: „… fejik a fekete kecskét, verik a barna menyecskét…” majd két kanalat kért Vendel és eljárta a kanáltáncot. Miközben jobb kezében a kanalkat összeütögetve verte a ritmust, a másik tenyerével a csizmaszárát csapkodva eljárta az ugrálóst. Közben ajkáról szállt a nóta az ég felé. „… hely Rigó, Rigó, sárga csikó! Elittuk a ló árát!…jaj,Rigó,sárgacsikó,az asszony látja a kárát!…”

Most már aztán a magyarok sem akartak szégyenmaradni és eljárták a Tápéi darudöbögőst, majd Összekapaszkodva elindultak a kecskeólhoz szerenádot adni Giziéknek. Ott meg úgy istenigazából eljárták a kecsketáncot.

„Táncolj kecske, ne állj meg,
Mert az isten nem ver meg!
Kukorica csucsuka,
Rázkolódjál meg Málicska!
Ez a leány kicsike,
Szökik, mint egy kiskecske!
De a legény nem hagyja,
A bugyiját lehúzza!…”
Mikor ezzel megvoltak, akkor még egy kupica lófingatóval megerősítették az öntudatukat és elhúzva kecskeól ajtaján a riglit bevonultak a kecskék közé. Letették középre a pájinkás butykost, és körbetáncolva rákezdték, hogy aszongya, hogy:

”..A kecskének, nagy szakálla van!
Anyósomnak, nagy pofája van!
Rusnya állat mind a kettő!
Verje meg a jeges eső!…”

Befejezésül érzékeny, cuppanós csókot nyomtak egyenként a szeretett kecskék szakállas pofájára és lecsusszanva melléjük az alomszalmára mély, részeg kómába esve bele horkolták a nagyvilágba a magyar-cigány barátságot.