Az angyal is sorssal küldetik az életbe
szemét hiába nézik félve a nedves esti utcákon
hiába ijednek meg tekintetében a pislákoló lámpák
jelentése csak az angyalsorsnak nem hiányzik
mint kivont karddal érkező felmentő sereg
Akik nem kérdeznek, hova kell állni, hol kell meghalni, miért kellett jönni.

Lenyűgözhetetlen, ó angyal, szemed lenyűgözhetetlen
de mikor a parketta megremeg léptei alatt, mondd, ugye te is felfigyelsz?
s mikor szemeivel, égből érkezett szemeivel hosszan és csendesen követ,
te is meg-megállsz, hogy láthat-e vajon, nem igaz? túl láthat-e félelmeken és túlláthat e tisztaságodon
és túlláthat e tulajdonságaidon, melyekkel védelmező vagy, de aki nem te vagy, angyal?
Mondd, ugye ilyenkor te is kíváncsi leszel, hogy a közelség zúgásában azt a csöndes
tisztást, ahonnan olyan régen elküldtek már, és amelyet otthonodként keresel,
ahol a színeket mind te láttad, ahol minden nevet és szót kimondtál már,
annak szelét megérzik-e arcának gyönyörű dombjai? hogy mikor a kék és a sárga ég között
kezeiddel hozzáérsz a virágok lüktető véredényeihez, és arcukba merülve virágport illatozol
és a meleg föld körülvesz, és a távoli domb ismerős íveiben az égitestek és a korongos Nap keringenek
és csukott szemmel minden létező egyetlen hanggá, egyetlen dallammá zsugorodik.

Mikor oda hazaérsz majd, sokára talán, mert még szükség van rád a sötétben
és félelmed is, mint szelídítetlen házőrző
majd akkor, angyal testvérek, véreim, igazaim, és kiket nem is ismerek még
majd nem sötét szobában suttogunk a lopott idő szorításában, hanem kezeitek közé bújok majd, és hangos szóval köszöntjük egymást, messziről ujjongva, fiatal arccal és szelíd mosollyal,
és ott minden körvonalas homály után, végre hunyorgás nélkül, mint kék pupilla, a fényeket magunk köré engedjük.

Ott, szemeid vajon milyenek lesznek? csak sejteni tudom,
és hogy jöhetsz-e és meddig, de igazi fényeidben, ott fogsz állni, csak ezt tudom.
látom arcodat, a tárgyak is mind látják, barna testükkel, és közben lassan kopog az eső.

Ott fogom megkapni tőled azt, amiért jöttem. Tudni fogod hamarabb a napját, mint én
és mint ünnepre készültök majd,
és halkan megremeg a tavaszillattól terhes függöny, mint ahogy tölgyfák szólnak koraeste, és burjánzó illatokkal permetezik tele a teret
nyugodtan felállok majd székemből, olvasatlanul hagyom a sorokat
tekinteteket már nem vágyok többé, csak szemeid zöld korongját fogom keresni,
és türelmes leszek, mint ahogy voltam, és amire mindig is intettek,
és halkan kivárom, míg egy nagy ájulásban meg nem hallom ezerarcú hangodat, ahogy közel a homlokomhoz annyit mondasz csak:

nyisd ki a szemed, kedves, nyisd ki a szemed...