Feltöltve: 2006-06-12 11:04:51
Megtekintve: 6014
Félkegyelműek
Kedves Olvasó!
ez egy régóta nyomasztó gondolat
hogy kiírtam nem oldotta meg gondomat...
Olvasd el kérlek,
s hogy TE nem ilyen vagy higgyed...
(mert én hiszem, hogy senki sem őnző, és mindenki jó s bárki kedves...:
a magát szerzőnek nevező)
EMBERISÉG: Szerencsétlen egy faj.
Ha tesz, virágba borul és kihajt?
Nem. Harcol. Küzd. Ármánykodik.
A világuk mit emeltek, hanyatlik.
S ha valami fáj, ISTENüket hívják,
mégis halomra pusztulnak.
Önzők. Vadak és Ostobák.
Nyavalyás Nyomorultak.
S nézd Őt! Bevackolódott a két Fal
alkotta homályos Sarokba,
ül ott, mint boldogtalan kis állat,
két kezét térde köré kulcsolva.
Gondolat nélküli nyomorúsága riasztja
s szívét lepi létének fájdalma.
Az élet hangjait hallja: nem emberi,
se nem állati, nemföldi, se nem égi,
mégis, mégis megijedt tőle,
s nézi a Fal vajon rádől e?
Harc. Küzdelem. Bú. Baj. Betegség.
Szerelembe alélt fájdalmas gyönyörűség.
S nézd Őt! Szemét befelé önmagára
önnön sugárzó fényére fordítja,
megfeledkezik minden más Csillagról.
Hajába görcsösen kezével beleborzol.
Hogy imádja magát!:
Önzése rettegő virágát!
S átnézett egy másik sötét sarokba
átkulcsolt térdén keresztülhajolva.
Ím ott egy hatalmas Tükör!
Kimondhatatlan dermedt Csönd
amely körüvette
minden más érzést kioltott belőle,
hisz halott halvány hasonmása
gubbasztott a tükörben térdét kulcsolva.
Minden más cak ennek a
bevezetése és előjátéka...
Minden hirtelen kicsinek, kurtának,
hiábavalónak tünt fel előtte.
A nappal kihunyó fényét figyelte,
meg se próbált pillantani a jövőbe!
Míg visszaszorította könnyeit,
a két szeme száradt lett és forró.
Már nem figyelte saját fényeit,
hisz Ragyogást, Életet a Halál kioltó.
(Látja Magát a Tükörben)
Megfoghatatlan mása
egyszerre ingerli és risztja,
érzései zavarosak és kuszáltak.
Tartózkodás, kétségbeesés van benne,
s valami furcs vágyódás arra,
hogy az életnek érintését érezze
hűssítően homlokán.
Csak keze moccant parányit...
Öröm, Bánat, Aggódás,
Élet és Szerelem,
Fény és Szépség mind!,
mind ennek a rettentő fehér Dermedségnek,
a Halálnak kezdete!
Nap fénye simogat: másra vágyunk,
a Hold ezüstje után sóvárgunk...
EMBERISÉG: Félkegyelműek. Fajtalan fajunk!
Rögeszméink rabjai vagyunk!
Budapest, 2004.06.05.
ez egy régóta nyomasztó gondolat
hogy kiírtam nem oldotta meg gondomat...
Olvasd el kérlek,
s hogy TE nem ilyen vagy higgyed...
(mert én hiszem, hogy senki sem őnző, és mindenki jó s bárki kedves...:
a magát szerzőnek nevező)
EMBERISÉG: Szerencsétlen egy faj.
Ha tesz, virágba borul és kihajt?
Nem. Harcol. Küzd. Ármánykodik.
A világuk mit emeltek, hanyatlik.
S ha valami fáj, ISTENüket hívják,
mégis halomra pusztulnak.
Önzők. Vadak és Ostobák.
Nyavalyás Nyomorultak.
S nézd Őt! Bevackolódott a két Fal
alkotta homályos Sarokba,
ül ott, mint boldogtalan kis állat,
két kezét térde köré kulcsolva.
Gondolat nélküli nyomorúsága riasztja
s szívét lepi létének fájdalma.
Az élet hangjait hallja: nem emberi,
se nem állati, nemföldi, se nem égi,
mégis, mégis megijedt tőle,
s nézi a Fal vajon rádől e?
Harc. Küzdelem. Bú. Baj. Betegség.
Szerelembe alélt fájdalmas gyönyörűség.
S nézd Őt! Szemét befelé önmagára
önnön sugárzó fényére fordítja,
megfeledkezik minden más Csillagról.
Hajába görcsösen kezével beleborzol.
Hogy imádja magát!:
Önzése rettegő virágát!
S átnézett egy másik sötét sarokba
átkulcsolt térdén keresztülhajolva.
Ím ott egy hatalmas Tükör!
Kimondhatatlan dermedt Csönd
amely körüvette
minden más érzést kioltott belőle,
hisz halott halvány hasonmása
gubbasztott a tükörben térdét kulcsolva.
Minden más cak ennek a
bevezetése és előjátéka...
Minden hirtelen kicsinek, kurtának,
hiábavalónak tünt fel előtte.
A nappal kihunyó fényét figyelte,
meg se próbált pillantani a jövőbe!
Míg visszaszorította könnyeit,
a két szeme száradt lett és forró.
Már nem figyelte saját fényeit,
hisz Ragyogást, Életet a Halál kioltó.
(Látja Magát a Tükörben)
Megfoghatatlan mása
egyszerre ingerli és risztja,
érzései zavarosak és kuszáltak.
Tartózkodás, kétségbeesés van benne,
s valami furcs vágyódás arra,
hogy az életnek érintését érezze
hűssítően homlokán.
Csak keze moccant parányit...
Öröm, Bánat, Aggódás,
Élet és Szerelem,
Fény és Szépség mind!,
mind ennek a rettentő fehér Dermedségnek,
a Halálnak kezdete!
Nap fénye simogat: másra vágyunk,
a Hold ezüstje után sóvárgunk...
EMBERISÉG: Félkegyelműek. Fajtalan fajunk!
Rögeszméink rabjai vagyunk!
Budapest, 2004.06.05.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-06-17 19:35:00
Hát lehet! Mindenesetre köszönöm:O)
2006-06-17 17:25:06
Ezt nem tudom megmondani. Lehet. :)
2006-06-17 10:44:22
Lehet hogy rokonlelkek vagyunk?? Végül is, hasonlóan gondolkodó emberek vannak... De én akkor sem veszek jegyet arra a vonatra! Én önsanyargató típus vagyok :O)
2006-06-16 18:42:32
Én sem akarok felszálni arra a vonatra, de mindig sorban állok a jegyért, hogy nehogy lekéssem az indulást. Legalábbis néha nagyon úgy érzem. Hogy az író lelkébe látnék-e? Nem tudom, szerintem inkább csak bizonyos szinten hasonlóan gondolkozom, és talán ezért is fognak meg a verseid. Én köszi, hogy ilyen verseket megosztasz velünk!
2006-06-16 17:49:22
Kedves mephisto!
Mintha az író lelkébe látnál!
Én soha nem akarok arra a vonatra jegyet váltani!
Köszönöm megtisztelő figyelmed!
szeretettel:Lonci
2006-06-15 14:26:21
Hihetetlen jó lett! Elgondolkodtató írás, egyfajta tükör a világnak. Bármennyire szeretné hinni az ember a világ az változatlan és mégis változó, örök körforgásban ismétli önmagát. És mi emberek ugyan ilyenek vagyunk, vesztünkre is ismételjük mindazokat a dolgokat, amik előrevetítik önön pusztulásunkat. Holott tudjuk, hogy a vége mindig ugyan az, mégis gyorsvonatra szállunk, hogy előbb odaérjünk, hogy az első sorból nézhessük a végét
Ilyen gondolatok merültek fel az írásod hatására. Nem gratulálok, inkább csak megköszönöm, hogy megosztottad velünk a gondolataid. Köszi!
2006-06-13 10:27:13
Köszönöm kedves nadix!
azt is hogy időt szakítottál cseppet sem rövid művemre s azt is hogy véleményezted.
Szeretettel:lonci
2006-06-13 10:26:11
Köszönöm Kósza. Azt hiszem ismerem azt a zenét! ;O)