Másnap korán keltek. Indulni kellett az erdőbe, gombászni. Imrebácsi feltarisznyázta a két fiút és megtartotta az ilyenkor szokásos eligazítást.
–Emberek! Felmegyünk a bükkösbe. Onnan átalmegyünk a fenyvesbe. A forrásnál megitatjuk a marhát. Most van a szezonnya a fenyő és őzlábgombának, valamint a kék tinórúnak, azaz a tintagombának. Ha közben találunk mást azzal most nem foglalkozunk, mert ez a lényeg!
Yeti aggodalmasan vetette közbe.

–Imrebátyám, mi van, ha az erdőkerülő elhajt bennünket, ha elkobozzák tőlünk, mert állami erdőt fosztogatunk, mint a rapsicok.
–Ettől te ne féjjél! A bükkös a mi családi erdőbirtokunk, mellette meg a fenyves a Gusztibátyádé. Tőle megkaptuk az engedélyt. –nyugtatta meg a kedélyeket Imrebá és nekiindultak a högynek. Mert a hetven méter körüli domb megmászása igencsak igénybe vette a lábakat, mégsem lehetett a legkisebb jóindulattal sem hegynek nevezni. Ők, viszont ősidőktől fogva hegyhátnak nevezték a dombtetőre felkúszó erdőséget.

A högy lábához érve megindultak a tölgyesben felfelé. Mindhárman egymástól tisztes távolságra vitték a saját sorukat. Mindjárt az elején Imre talált egy hatalmas kucsmagombát. Megmutatta Yetinek és elmagyarázta, hogy igen, jó zaftos, ami pörköltnek kitűnő. – mondta és eltette az iszákjába. Úgy osztották el egymás közt, hogy vegyesen szedik a saját kaskájukba a gombákat, aztán fenn a forrásnál széjjelválogtják őket. Azért, hogy lenn már ne kelljen ezzel foglalkozni.

Amig felfelé haladtak, tulajdonnépen csak böngészgettek. Így sok tinórút, és rókagombát gyűjtöttek össze. Félig megteltek a kaskák. A legtöbb volt közöttük a kék tintagomba. Ennek a húsa kitűnően alkalmas kirántani, de csikora vágva megszárítva télen nagyon nagy fehérjetartalmú pörkölt alapanyag. Találtak pár rókagombát is, ami igencsak ínyecfalat. Főleg kirántva, de sütve is. Amikorra felértek a domtetőre igencsak delelőre járt a nap. Lemálháztak és letelepedtek a forrásnál található hatalmas farönkökre. A tisztásról gyönyörűséges kilátás nyílt az alant elterülő kis falvacskára. Márcsak ezért is érdemes volt ide feljönni. A forrást körülölelő irtásszéleken belül, az úgynevezett boszorkánykörben rengeteg őzlábgomba kínálta magát a gombászoknak. Imrebácsi megelégedetten szemlélődött és komótosan kinyitotta iszákjának bőrszíjjal összehúzott száját. Fehér cipó, szalonna, kolbász, kecskesajt került belőle elő. Yeti nagy szemeket meresztett és összefutott a nyál a szájában. Igatottan jegyezte meg.

–Erről nem volt szó! Velem hozattátok az üres iszákot, ti meg felpakolva battyogtatok. Rákészültem a koplalásra, és akkor ehun-e! Terülj-terülj asztalkámat, varázsoltok ide! Fogadni merek abrosz is lesz!
De, még mennyire hogy lett. Imi iszákjából előkerült az abroszba csavart pálinkás butykos és két üveg golyhói. Yeti ámulva jegyezte meg.

–Menten lerakom a hajamat! Tudtam, hogy nagy gezentorok vagytok! Hogy tudtátok eltitkolni előlem? Van nektek lelketek, hát szesztestvérek vagytok ti egyáltalán? Én meregetem a szemeimet a forrásvízre, majd elepedek a szomjúságtól, erre ti, csak úgy, puff! Előhúzzátok a nyulat a kalapból.
–Meglepetésnek szántuk. Na, ne haraguggyá mán! Béküljünk!–nyujtotta felé a pálinkás butykost. Yeti meghúzta és pislogni kezdett, mint a rimóci nyúl. A hetvenfokos kerítésszagattó úgy égette a bendőjét, mint a pokol tüze. Imre hergelni kezdte!

–He, cimbora, kutyaharapást szőrivel! Nemigaz?
–De, nagyon is igaz Imrebátyám, tegnap elkapartam. Hű, hogy mennyi hülyeséget fecsegtem én! Biztosan a pofámba vágja majd az öreg! Az anyja szenit!–csapott hirtelen a homlokára! –nekem az este vacsorameghívásom volt. Mér nem keltettetek fel! Hiszen mondtam nektek!
Amazok jobbra, balra dűltek a kacagástól.

–Mé keltettünk volna fel mikor olyan édesdeden szundibundiztál a Gizi nyakát átölelve. Gondútuk, hagy aluggyon ez a gyöngyvirágos vőlegény. Ráér még meghágni az Irmát! Ha eddig tudott várni, akkor egy nappal előbb vagy utóbb… számít az?
–De, az öreg meg készítette a gyertyát, mert tartani akarta, amikor elhálunk…
–Nagydolog! Majd etyepetyézhettek eleget, ha összebútoroztok. Még meg is unod! Mindennap oda kell ám tenni a rispángot az asszonynak, mert mohos a lyuka és enni kér! Olyan a pina, mint a vércse: nyershússal él.

De akkor erről a fertelmes szokásodról le kell ám szoknod cimbora! Nem hághatod meg többé sem a Gizit, sem a Mancit!
Yeti arcát kezeibe temetve sóhajtozni kezdett.
–Bánja fene ezeket a nőstényeket! De, hogy a Frici se hághat meg ezentúl engemet, az igen fájdalmasan érint!

Nem, nem. Felesd el ezt a fertelmes fajtalankodást, mert ez isten elleni vétek! Házasember leszel, gyerekeket csinász! Annyiszor hágod meg az asszonyt ahányszor köll! Ahányszor sárlik, mindig oda teszed neki a rispángot! He-he-e… na béküljünk! –mondta Imi, és kezébe nyomta a golyóival teli üveget. Yeti izgalmában, hogy helyrebillentse az önérzetét egyhajtókára lenyelte a benne lévő jó félüvegnyi savanyú vinkót. Tisztességesen bele is rázkódott. Imre csak folytatta az élveboncolást, Yeti szétcincálását.

–Szóval nősülsz?
–Annak már lőttek! Mondtam, hogy keltsetek fel hatkor!
–Most már akkor, nekem annyi, mint a bambi! Irmuska meg fog haragudni rám. Tán még Internetezni sem enged ezután! Nem beszélve, hogy mit szól a Guszti! Szarba maradt miattam! Az Irma felajzottan várta hogy meghágom…
–Aztán, mivel he? A kacsanyomorítóddal?

Na, azért, nem kell ám annyira lebecsülni! Ha én egyszer odateszem valakinek a rispángot, akkor…!
–Gondolom. Akkor a’ nem kér többet belőled.
–Vótá te mán nővel Yetikém?
–Hááát.
–Naugye! Merthogy más dolog egy nősténykecskével házaséletet élni, megint más egy vehemens asszonnyal, aki aztán követeli a részt!
–Mér, az Imi tán elhált már valakivel, pedig öregebb nálam?
–Az Imi, na mondd el neki Imikém, hogy jártál a Pirossal! Mond csak el, nem szégyen a futás, de hasznos! – bíztatta Imrebácsi egyszem fiacskáját, a nagy melák, Imrét. Imre húzott egyet a borsflaskából és öntudatát megerősítve rákezdte.

–Naszóval az úgy vót, hogy átaljártam én a Kókány Piros nénémasszonyhoz fát vágni, ezt azt megmókolni. Felásni a kertet meg miegymás. Egyszer nem vót otthon az ura. Munka után itatott. Egyre csak tötötte belém a pálinkát. Aztán udvarolni kezdett, gombolgatta a sliccemet, kiódozta a gatyám korcát. Úgy búgott, mint a vadgerlice a fülembe, hogy így, meg úgy!

–Idefigyelj Imikém, bevezetlek én a hetedik mennyországba, rá se ránts! Ugye nem láttá még pinát?
–Mondom nekie, hogy nem. Ne erre neki se kellett több lemeztelenittete magát és kitárúkozott. Édesistenem, még most is elfog a rettegés, ha rágondolok. Szinte kiráz a hideg a borzongástól!
–Na, mondjad mán mit láttá?–biztatta izgatottan Yeti.
–Hát isten bocsássa meg, ha kimondom, de ezt a némbert a seggepartyától a mellye közepéig csupa fekete szőrzet borította. Akkora burzsintja vót neki, hogy a fűkasza elkadt vóna benne!

Na, szóval magára húzott és úgy elnyelte az ágaskodó micsudámat mint egy borjú a tehén csöcsit. Kiszivattyúzta a magomat, de kegyetlenül. Úgy szorított a két oszlopos lábával, hogy beléroppantak a bordáim! A két mellye közé beszorútt a fejem, mintha párnát szorítottak volna rá, majd meg fúttam. Utána, amikor eltelt velem, lerúgott magáról, hozzám vágta a gönceimet és rámordított.
–Erigy a pokolba, ha kedves az életed, mer meggyütt a Fercsi! Mánmint az ura. Én kapkodom magamra, amit tudok, azt ugranék ki az ablakon, egyensen a Fercsi karjaiba! Hát azt a verést nem kívánom senkinek… azóta is irtózok a pinától. Nekem ez a téma tabu.
–Na, akkor kvittek vagyunk, keblemre cimbora! –rikkantotta Yeti és azzal a felkiáltással, hogy –váltsunk csókot!– egy hatalmas ajakcsókban forrt össze, a meglepetésében se köpni, se nyelni nem tudó Imrével. Mikor kiszabadultak egymás szorításából Imre megszólalt.

–Yeti, osztozzunk meg testvériesen a kecskéken. Mi mán összeszoktunk a Mancival. Legyen a tiéd a Gizi!
–És mi lesz a Fricivel?–jegyezte meg malicózusan Yeti. Vele ki törődik? Még megharagszik itt nekünk. Nemigaz Imrebácsi?
–Téélleg, mondasz valamit, mer, jár a szád. Na, akkor melliknél maradsz?
–Én lemondanék az Imre javára a Giziről is meg a Manciról is. Legyenek boldogok egymással. Úgy is régebbről ismerik egymást. Maradok a Fricinél…– fogta könyörgőre a szavait Yeti. Imre megszánta és nagykegyesen így szólt.

–Jól van átalveszem tőled a nőstényedet, legyetek boldogok a Fricivel!–mondta, mint a vérpadra lépő szent Jeromos, a lefejezése előtt. –Yetiből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel és újfent Imi nyakába borulva, végtelen ajakcsókkal forrt vele össze. Imi, egészen megrészegült ettől a cefrebűzös, mámorító csóktól és kissé megtántorodott. Ha az apja nem fogja fel még hanyatt is, esik. Az öreg zárta rövidre a helyzetet.

–Na, gyerekeim, ideje hazavinnünk a zsákmányt. Még fel kell szeletelni, aztán betenni az aszalóba. Fájront. Indíts haza!
Ezzel a kis intermezzóval zárult az ebédszünet. Összekapkodták még a boszorkánykörben fellelhető összes őzlábgombát és irány Darány, hazafele!

A délután a gombák megtisztításával, felszeletelésével és a felmelegített aszalóba helyezésével telt el. Az este viszont meglepetést tartogatott Yeti számára. Imrebácsi átalszalajtotta Imit az Áronék portájára tojásért.
–He, Imikém, kisfiam! Ugorgyá mán átall az Árminéhoz, hátra a tyúkólakhoz. Kapkodj össze ebbe a kis szakajtóba annyi tojást, amennyit fellelsz! Legföllebb reggel assziszik, hogy menyétke járt a tyúkólba, azt befalta a tojásokat!

Így is tett az Imi. Térült, fordulj megjött a tojásokkal teli szakajtóval. Addigra Imrebácsi felszeletelte a kucsmagombát és a rókagombát. Feltörte a tojásokat és kipanírozta a szeleteket. Imrét meg visszaszalajtotta a tojáshéjakkal, hogy ugyan szórná már széjjel, ott az ól körül, mintha a menyétke szítta volna ki a levüket. Így szoktak tenni mindig, azért, hogy nehogy szagot fogjanak az Árminék, hogy miféle menyétke jár, átall hozzájuk!

Summa, sumárum: a rántott gomba fenségesen sikerült. Yeti kétpofára tömte magába a finom falatokat. Mondta is, hogy:–Istenemre mondom, én még ilyet nem ettem, pedig a kagylótól, a polipig minden francnyavalyát összeetettek velem Görögben! Istenem milyen tudatlanok azok a népek, hogy nem ismerik az erdők fenséges gyümölcseit!

A királyi vacsorával végezve megittak még egy-két flaska golyhóit, hogy nehogy összevesszenek a gombák a gyomorban! Aztán ezerrel nyomták a padlógázt. Dolgozott az agyukban a mámorító istenek itala! Az lett az este fénypontja, mondhatni bukéja, amikor öntudatában megerősödve, önbizalmát visszanyerve Yeti elővette a furuglát és rázendített a Bazsamárira. Aztán jöttek sorra az ismert magyar nóták egymásután. A végén egymásba kapaszkodva eljárták a tápéi darudöbögőst, majd a guggolóst. Mikor odaértek a kecskeólhoz szerenádot adtak a két nősténynek, hogy aszongya, hogy: „… a kecskének, nagy szakálla, van! Sej a nőnek, nagy burzsintja van! Rusnya állat mind a kettő: verje meg a jeges eső…”

Ezután egymás hegyén-hátán beestek a kecskeól alomjára a jámboran kérődző kecskék közé. Agyukat részegítő bíborköd ülte meg. Mély, kómaszerű álomba zuhanva, elméjüket hímes szárnyaival beterítette Eros. A hetedik menyországban járva, meztelen hurikkal szeretkeztek a selyemrét, harmatos, zöld füvén…