Mikor kiléptél a kapun az utcára,
Csak tested rajza volt a félhomályba.
Egy darabig fény kísérte utad,
S lassan csak a fény maradt.
Az égi fénynek egy éji mása,
Némán néztünk a -a Hold és én- egymásra.
Hisz az esti fény, mely sziporkákat szórt,
Nem volt más, mint a fenséges Telihold.
A kísérteties ködben mi köré hatolt,
Ő volt az a káprázó, gyönyörű Hold.
Azon az éjen oly teli volt és tiszta,
Nem látszott csillag mi fényét megissza.
A ragyogásától mosolyod rebbent elém,
Ajkaid édes íze szállt felém.
eszembe jutott a szempár, mely úgy éget,
S gondolatban megigézlek téged.
Akkor ott volt édes mosolyod,
Mely a szívrabló szempárban is honol.
Éreztem, hogy selymes bőröd hozzám simul,
Ott minden szerelmes gondolat benn volt valahol.
Áldottam a Holdat, hogy úgy magával ragadott,
S az életet, hogy íly csodát alkotott.
Hallani véltam, hogy suttogod: "Szeretlek!"
S úgy válaszoltam volna: "Sohasem Feledlek!"