Úgy éreztem vége, nincs tovább.
Elnyel engem a kínzó magány.
De jöttél te és magányom szertefoszlattad.
S minden mi fáj meggyógyítottad.
Arcom ismét büszkén előre nézett
boldogságom így még nem tetézett.
Hajad szőkesége szemem előtt lobogott.
Szívem ölelő karjadiért dobogott.
Emlékszem a táncra mi eltörölt mindent mi fájt,
Boldogan éltem át azt a vasárnapi bált.
De vége szívem újra kettéhasadt,
Pedig tele reménnyel jött el a pirkadat.
Most magamba zuhantam de élnem kell tovább!
De tudd meg én örökkön-örökké várni fogok rád.
Te lettél mindenem szeretném hogy velem lehess,
Kérlek bennem őszíte hű társat keress.
Soha többet senki másról nem szól a poéta,
Nekem te lettél az egyetlen, igaz proféta.
Megtalálsz ott hol az éj angyala dalol.
Vagy távol könnyezek egyedül valahol.
Egy könnyes szemű lovag ki előtted meghajol.
Tán túl sokat kérek. Biztos vagyok benne.
Bár folytatnánk mit elkezdtünk. De jó is lenne.
Ha magad meggondolod, csupán egy üzenet,
És újra meggyógyítod vérző szívemet.