„-Az ön művei sem nélkülözték a politikai felhangot. Amióta a szólásszabadság keretei közt ír, változott a munkája?



A Kvartett című film írója


-Nem. Írni mindig nehéz. Bármilyen körülmények között. Olyan ember vagyok, aki nem tudok másról írni, csak ami eszembe jut. Nem változtam az elmúlt évtizedben. Talán kicsit hülyülök most már. De az írás mindig ugyanolyam. Jó játék belebújni egy tőlem eltérő szerepbe.

-Milyen szerepbe bújik írás közben?

-A figurákéba. Az összesbe. És ez a jó benne, mert az ember így több életet él meg, nem csupán a sajátját.”

http://axel.hu/cikk/axel.hu/18437



Díszlet: három jó állapotban lévő, ízléses, szövetbevonatú fotel és egy mívesen megmunkált dohányzóasztal, amelyen semmi sincs. A kovácsoltvas, megtermett állólámpa szűk körben, de élesen világít.

Megjegyzés: az előadás során semmiféle hangfelvételt nem szabad használni, az 1941. július 24-i rádióműsorból sem szabad bejátszani, semmiféle álló- vagy mozgóképet nem szabad vetíteni. A szereplők nem dohányozhatnak, nem ihatnak, nem ehetnek, nem vetkőzhetnek, nem öltözhetnek: semmiféle álcselekvést nem végezhetnek. Csak a leülés, felállás, másik fotelbe való átülés van megengedve. Testi érintkezés a szerzői utasításba foglaltakon kívül tilos. – kezdi meg utasításait Spiró György az Elsötétítés című 2001-es drámájában.
A mű a vontatottsága ellenére, lassan bontakozik ki, kényes témával operálva ad egy képet a múltból, mely a jelenben is sok relációval „kecsegtet”.
A téma adott, bibliaian Ádám és Éva vagy sheakspeari Romeo és Júlia, a szerelem itt is nagy és végtelen, csak a korok gördültek odébb, itt nem az alma hordozza magában a romlást, és nem két nagycsalád viszálya hívja elő a gonosz kígyót, hanem a 60 évvel ezelőtti Magyarország bel és külpolitikai helyzete. Az első zsidótörvény után megszületik a második és félő, hogy lesz harmadik is. A szereplők száma nagyon minimális (Férfi, Nő, Barát, Apa, Fiú), ahogy a cselekmények, a kellékek és a történések is. Nekem kissé vontatott, már-már unalomba hajló, a magázás és a túl személytelen kommunikációja a Férfinek és a Nőnek, ám a darab értékéből mégsem képes ez levonni semmit, hiszen így egy bizonyos hangulatot és anno korhű szöveg ízt biztosít.
A történet nagyon egyszerű, melyben fordulat nincs túl sok, és vontatottsága végett nagy meglepetést nem képes sehol okozni. A Férfi zsidó származású, ám meg lett keresztelve, felesége keresztény, a gyermekük (a 4 éves kislány, pedig félzsidó – „Férfi: A mi gyermekünk félzsidó. Ha olyan keresztényhez megy férjül, akinek csak egyetlen zsidó nagyszülője volt, máris zsidó lesz belőle”.). Az apa (Férfi), hogy megmentse kislánya életét, mindent eltervezve és előre lebeszélve-lerendezve egy Barátjához adná hozzá feleségét, aki amúgy is régóta szerelmes a nőbe. Így sem a Nőnek sem a kislánynak nem kell tartania semmiféle atrocitástól, hiszen a biztos keresztény származású Barát, elvenné a feleségét és adaptálná a gyermeket. A történet furfangja az a kétségbe ejtő élethelyzet, hogy a Férfi erről nem értesíti a feleségét, csak az utolsó pillanatban, így a Nő nem azokat a döntéseket és reakciókat hozza, melyet az önfeláldozó romeoi férj elvárna s mikre számítana. A házaspár eddigi gyönyörűen felépített, idilli világa megrepedni látszik s a végére darabokra is hullik, bár már az elején egy komoly paradoxonnal találkozhatunk, melyet a feleségtől tudunk meg és a férj sem tagadja:

„Nő: De hogyhogy a gyereket se akarja megsimogatni? És nem akart ma sem hazaérni, amíg ő ébren van? Az a gyerek, akire Ön most folyton-folyvást hivatkozik, ellenem!

Férfi: Talán megpróbálok érzelmileg eltávolodni tőle. Igen. Nem vettem észre, de igaza lehet. Talán nem is akarom látni mostanában. Megpróbálom hozzászoktatni magam a hiányához. Igen. Hogy nélkülem fog élni évekig netán. Edzem a lelkemet, hogy kibírjam.”

Mint a történetből megtudjuk, lassan kibontakozik, hogy a férj miért késik valóban és miért csak az elsötétítés után tér haza, intézi a család „jövőjét” – válás, vagyon lemondás, a villa eladása, azt hogy kinek, és azt hogy miben fizessék ki.
Természetesen a meglepett feleség logikusan értelmezi félre, a túl későn beavatni akaró férj családot szolgáló nagymértékű gyors lépteit és intézkedéseit. Úgy gondolja a Nő, hogy a Férfinak nem kell a gyermekük, és nem kell Ő maga sem neki, illetve meg is vádolja, hogy esetlegesen szeretője van, és így próbál megszabadulni a koloncot jelentő családtól. A férj mindent tagad – én hiszek neki, s a végre ki derül – valóban mindvégig igazat mond, és mártír módjára adja fel eddigi életét, csak hogy mentse a családját, mely majd már nem az övé lesz.
Minimálisan betekintést enged a szöveg kontextusa és a párbeszédek történelmi textúrái, az akkori kór média (úsjágcikkek és törvényhozások) és az 1940 körüli magyarországi bel és külpolitikai helyzetébe.
A szövegben az „elsőtétítés” szó többször is szerepel és a cím is ez, de engem másra enged következtetni, annak ellenére, hogy a drámában a háborús időkre utal, mely fél 8 után már nem engedélyezett a lámpa gyújtásra a bombázok végett.

„Férfi: …Látom: összeszorított ajakkal én is tűrök, és még arra is képesnek tartom magamat, hogy gyermekünk halott kicsi testét fegyelmezetten, könnytelenül kaparjam a földbe, hogy majd ótestamentumi átkot szórjak a világra és káromoljam a teremtőt. Szokták ezt tenni az emberek, miután vakhitükben csalatkozni voltak kénytelenek. Tűrni és szenvedni egyszerűbb, sőt kívánatosabb, mint felelős döntést hozni, amikor még lehet. De ez ma még, bizony, ma még bonyolult, kedvesem. Még a döntés lehetőségének luxusában élünk. Elsötétítés van már, bombázás még nincs…”

Az elsötétítés a szöveg kontextusában azt a fél 8 utáni bekövetkező, főkapcsolóra kötött, majd gombnyomással hatályba lépő, szigorú és - betartott - sötétedő rideg világot jelenti, melyben mindenki hallgat, szuszog, félve alszik, és remél a holnaptól, de csak vak bizalommal.
Ám nem vesszük észre, hogy a szónak ennél sokkal mélyebb értelme van… a cím, amelynek maghatározott jelentéssel bír – Elsötétítés – Tenabrea. A tenabrea nem csak általában jelent elsötétedést, hanem az elsötétedést jelenti, ami az evangélium szerint akkor borul a világra, amikor a megfeszített Jézust az utolsó lehelet is elhagyja. Az emberek bűneiért szenvedő és megkínzott Isten fiának halála, az az utolsó pillanat, mikor a világ újra magára marad mohó és romboló társadalmaival, és fosztogató ön jelelölt királyaival és isteneivel.

„A katolikus szertartás szerint, a Passiót idéző nagypénteki istentiszteleten úgy emlékeznek meg erről az eseményről, hogy kultikusan megismétlik az ég elsötétedését Jézus halálának pillanatában. A Passió emlékezetének szertartása tartalmazza még Jeremiás siralmainak felolvasását is. Jézus utolsó szava a kereszten - „Éli, Éli, lámmá szabaktáni?” – maga is az Ószövetségből vett idézet. Így kapcsolja össze a keresztény gondolkodás az Istentől való elhagyatottságot, ami a zsidó nép sorsa volt a babiloni fogságban, a kereszten függő Jézus elhagyatottságával. Ám nem jelent-e még ennél is többet, ha egy mai költő megidézi az ég elsötétedését? Nem kell-e a zsidók szenvedéseire és halálára gondolnunk Hitler megsemmisítő táboraiban? Vagy arra a halálfélelemre, amelyet végül minden ember érez? Isten haragjára, mellyel a választott népet bünteti az Ószövetségben elbeszélt zsidó történelem során? Vagy korunk Istentől való eltávolodása, amellyel a keresztény hithagyományok megmerevedése idézett elő? Mindez kihallhatóan jelen van a szóban: Tenabrea.”
/Hans-Georg Gadamer: Poetica, Inslel Verlag, Frankfurt a/M 1977. 119-134/ - ( Értelem és az értelem elrejtése Paul Celan költészetében ).

Elsötétedés… jogosan teszem fel hát a kérdést, hogy milyen értelemben fogja fel ez a dráma az elsötétedést? Mint a bombázások félelme miatt kihunyt fények s a látszólag láthatatlan és szunnyadó város biztonsági lépéseként? Vagy a bibliai hit és halál pillanatának elvesztése és eljöveteleként? Azt hiszem mindkettő jelen van a műben, a teljes szenvedéstörténet, az ószövetségi panaszoktól Jézus passióján át az emberi lét szenvedéséig közelmúltunk elsötétedett ege alatt…
Spiró szerint: „Pedig olyan világban, amelyben az irracionalitás szelleme uralkodik el, ott nem lehet emberhez méltóan élni, mert ott minden érték elpusztul, és minden, ami emberi, lealacsonyodik.”
A gyermeknek a szerepe nem közvetett, csak beszélnek róla, okát képezi a „társ-cserének” és a belső félelmeknek, az ő sorsán gondolkodva jut a Férj arra az elhatározásra, melynek lassú és vontatott tárgyalása maga a mű fő cselekménye, mely alól egyedül az 4. jelenet képez kivételt. A Nő éppen ezt fájlalja, hogy minden a négy éves gyermekükről szól, aztán mégsem… úgy érzi (talán a saját nézőpontjából nagyon is jogosan, bár én érzem benne a dac és az ellenszegülés lázongó magatartását), hogy a Férj nem a mártír szerepében tündököl, ki feladván önmagát, és minden vagyonát, életét és egzisztenciáját, eddigi minden biztos pontját, a családját, a családjáért. Milyen érdekes is ez a szófordulat, s cselekmény. Feladni mindent, a CSALÁDJÁT, a CSALÁDJÁÉRT… nagyon paradoxon, főleg ha belegondolunk, hogy egy és ugyanarról a családról van szó; ilyen őrült furcsa kétértelműséget is csak a fejlődőkor képes biztosítani az adott kor emberének, ebben az esetben a 2 Világháború, és az antiszemitizmus, avagy „civilizáltan” a civilizáció felé. A Nő természetesen nem így érzi és gondolja, mint egy értetlen és makacs öszvér, hajtogatja a maga igazát, melyben sok relációt érezni a maga oldaláról, szerinte a férje nem önfeláldozó, hanem éppenséggel őket (a családját) feláldozó, ki így szabadulván a gyermek és a feleség terhétől és nehézségeitől, egy másik nő kegyeiért (ki biztosan fiatalabb, szebb, karcsúbb, és még gyermektelen). Erre nem csak utalást, hanem több helyen kész szöveg kontextust is kapunk:
„Nő: Maga nem szeret engem.
Férfi: Jaj istenem!
Nő: Maga a gyermekünket szereti csak. Maga engem nem szeret.
Férfi: Hogy mondhat ilyet?!
Nő: Én szeretem magát, amióta megláttam. Én magának szültem a leányunkat…”

De természetesen kész szövegrész és gondolatmenet támasztja alá a Nő részéről az előbb fent említett esetleges másik asszonyért való jelen család felszámolását mártíri módon.
„Nő: Honnét tudjam kire is kellene féltékenynek lennem? Korán megy, későn jön. Mit tudom én, lehet nője van!
Férfi: Nekem?!
Nő: Miféle törvényekről, körülményekről beszél maga? Hát nem úgy van az, hogy együtt élvezzük az életet, és együtt megyünk a halálba, ha kell? Ha meg akarnak ölni, úgyis megölnek. A gyerekkel együtt, persze, így szokták. Hát akkor öljenek meg. Méltatlan világban úgysem érdemes élni. De maga titkolódzik, jó képet vág, alakoskodik, kedveskedik, szerelmeskedik velem, aki mit sem sejtek, és későn jár haza. Érdeklődik, puhatolja, fontolgatja, hol is fogadnának be engem a világban – egy másik férfi oldalán! És a gyerek érdekére hivatkozik. Nem is látta napok óta! Mi ez, ha nem gyanús? Nem vagyok vak. Velem is csak szórakozottan szeretkezett mostanában. Másra gondol maga, mialatt belém hatol. Egy másik nőre. Ki az? Na, kicsoda?!...”
A Férfi erre a már számtalanszor elmondottakat válaszolja, és a rosszabbra forduló helyzetről beszél, melynek relációja nem is oly kevés. Ez azonban a Nőt nem vigasztalja meg, hiszen a mű abszurdsága éppen az, ahogy indít, haza ér a férj, a gyermek már alszik, a feleségnek pedig van egy olyan mondata, mely után a cselekmények jogosan buzdítják haragra, hiszen a kisujjamat adnám, de a karom kell neki… sőt, már a karom se kell…
„Nő (feláll): Jöjjön. Ma éjjel szeretnék magától újra megfoganni.”
Az egészet még tetőzi, hogy a feleség is és a kislány is Tihanyba szeretne utazni, s nyaralni végre, ehelyett új férjet kapnak, és új nem kívánt lehetőségeket az élettől illetve a férjtől. A Nő értetlensége és a mű vontatottsága egyszerre idegesítő és fárasztó, másrészt, pedig egyszerre jogos és hangulatteremtő. A Férfi elvárásai is nagyok, pénzért (tehát a megvásárlás jogán, mely egy nő részéről nagyon is minősítő) adja, úgymond el vagy át a feleségét illetve a gyermekét egy olyan barátjának, kinek éppen remélhetőleg azért nem kell fizetni a hasságért, mert régóta szerelmes a Nőbe. A gyermekért kell csak anyagi juttatást vállalnia, hogy aztán a Barát adaptálja és ily módon már teljeségében kereszténnyé váljon a négy éves kislány, s így elvesztvén a félzsidó társadalmi helyzetét. A férj elvárja hogy a nő, mint érdekházasság, nem szeretet, nem szerelem csak érdek és látszat érdemével hordja az új jegyesség gyűrűjét, távol tartván magától a testiséget. Elvárja tőle, hogy elhagyják a teljes kereszténnyé válás ellenére is az országot, és mindent előre lerendez, ám mégis az utolsó pillanatban közöl mindent. Ebből ered hát a Nő dühe és daca, még a kiválasztott férj nevét, személyének kilétét és miben létét is az csak a Barát érkezésekor tudja meg. A szenvedélyes szerelmi házasság pontosan annyit idő alatt válik romhalmazzá, amennyit a szereplők a színpadon töltenek, mi meg a nézőtéren. A Férfi válni akar, majd feleségét hozzáadni egy hibátlan származású úrhoz, aki még a gyereket is adoptálná, majd ők hárman elhagynák az országot (később ki is derül, hogy el is fogják hagyni), olyan helyre, ahol a Nő ezt kikéri magának. Nemcsak azért, mert szereti a Férfit, és mert életre-halálra "szerződött" vele, és nem is csak azért - bár ez súlyos sérelem -, mert a konstrukcióban neki csak az engedelmes szerep jut. Hanem azért, mert ha érti is a vészmadárokfejtést, nem hiszi el. Két tipikus korabeli és mai mentalitás. Mire tehát a Barát - a kiszemelt új férj, a megfelelő pedigréjű kedves és vacak link stróman - befut, már a Nő akarja jobban az egészet, melyben megint csak a bosszú és a férjjel való szemben állás érződik ki, s teszi az egész kellemetlen helyzetet könnyebben áthidalhatóvá; az üzleti tárgyalást tehát gyorsan nyélbe ütik. A Nő és a Férfi egyaránt azonnali választ kér a Baráttól, ki idejövet nem is sejtette miért hívták meg az esti órákban. A férj nem is akarja már az egészet, visszavonja az ötletét és a kérését, és a Barátra nézve is kellemetlen keresztkérdéseket tesz fel. A feleség az elszenvedője és az alku illetve a vita lélegző tárgya, a gyermekből indult ki az egész, mégis ő szerepet nem kap, talán a korából kifolyólag való döntésképtelensége illetve a helyzet fontosságának és felnőttségének produktumai miatt.
„Férfi: Így tehát a feleségemért is pénzt kérsz?
Nő: Ezt a hangot visszautasítom.
Barát: Kérem, ne tegye, nagyságos asszonyom, a kegyed férjéből a kétségbeesés beszél, és ezt nekünk meg kell értenünk.
Férfi: Én úgy számítottam, hogy a hajdani érzelmed, melynek őszinteségével továbbra se kételkedem, lovagias segítséged árát leszámítva. Tévedtem volna? Éppen erre hivatkozva emeled az árat, kérlek? Stejgerolni méltóztatsz?...”
A férj ideges, a feleség kétségbe esett és a bosszú beszél belőle, elvágyódik innen, hiszen a szerelem és a szeretet érzése, a család és a jövőkép egy este alatt hullott apró darabjaira. A barát érzi a helyzet fontosságát, a döntésének súlyát és a kellemetlen szituáció igen vagy nem megoldásának variánsait.
„Nő: Ne mondjon nemet, kérem! Én ezzel az emberrel egyetlen éjszakát sem töltök többé egy fedél alatt! Példátlan és gusztustalan, hogy egy férfi a nejét árulja! és az éppen én legyek!
Férfi: Egyértelmű választ várok tőled. Ha nem, vannak más jelöltjeim is. Az idő sürget.
Barát: Most azonnal kellene válaszolnom?
Nő: Most, igen! Ne mondjon nemet, kérem! Hűséges, szerető társa leszek mindvégig!
Férfi: Ugye nem kell magyaráznom, hogy nem erről van szó.
Nő: Igenis erről van szó. – Ragadja meg az alkalmat! (Feláll) Nézzen rám! Szép vagyok még, nem? Tetszem? (Megfordul) Egyetlen porcikám sem indult még romlásnak. Üdeségemet megóvtam. Nézzen csak rám bátran! Ne a férjemet bámulja, engem bámuljon! Ne a férjemet bámulja, én akarom árulni saját magam!...”

A darabról és annak életszerűsűgéről, melyről szólnia kell, megelehetősen ellentétes kritikák születtek, bár az interneten erről a darabról igazán pozitív kritikát nem találtam, de had másoljak be egy igazán szélsőségeset Csáki Judit tolla nyomán:
„A Pesti Színházban Marton László igyekezett hűségesen követni a szerző utasításait; semmi rendezői virbli, csak a színészek szövegmondásának vezetgetése. Ennél többet nem is igen tehetett. De az eredmény mégiscsak az, hogy a merőben életszerű drámához társított merőben életszerűtlen színpadi forma nem született meg, mert a dicséretes szövegbevágáshoz mindkét színész kevésbé dicséretes életszerűséget társított. Nem és nem: diktálhat Spiró akármit, ők majdnem eljátszanak egy igazi házaspári sorsfordító estét, legfeljebb olyan a közeg körülöttük, mintha nem hozták volna meg még az összes bútort, nem pakolták volna még ki az összes ládát.
Ez persze olyan rendkívüli erőfeszítést igényel - absztrakt környezetben lélektani realista játékot nyújtani -, amely, azon kívül, hogy voltaképpen magában hordja önnön kudarcát, látható és követhető. Hegyi Barbarának nagyobb kínlódás, hogy segédeszközök nélkül, pusztán belülről mégiscsak hozza mindazon lelki vívódást, amelyet éppenhogy nem szabadna hoznia - minden hangfelemelés, majdnem-sírás voltaképpen hiba. Lukács Sándornak cseppet sem esik nehezére ugyanez, igyekszik is el-elmozdulni az elképzelt figura naturalista kliséitől, de azért ő is megrendül, hullámzik, szenved néha.
A Barát szerepében Hegedűs D. Gézának kétségtelenül könnyebb - mert rövidebb - a dolga, de nemcsak ezért éreztem őt az előadás legjobbjának. Hanem mert hozta az embert, aki nincs; merthogy ilyen ember nincs, merthogy ő csak egy elmeszülemény, az agy erős gondolkodásának terméke, stilizáció, absztrakció. A megoldás egy másik, végső megoldás ellen.”
(Magyar Narancs - Színház: Árja párja (Spiró György: Elsötétítés) - kultúra – kritika)
http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=7210
A darabot én magam nem láttam, így a megvalósításról nem áll jogomban nyilatkozni, mint drámát elolvasva tetszett, némi fenntartásokkal keveredve. Amik az én problémáim voltak, az az, hogy hogy lehet, hogy a Férfi és a Nő magázzák egymást, míg a Barát és a Nő meglehetősen hamar tegezésbe kezdenek. A vontatottság jellegét és érelmét bár megértem, de ezzel éppen az életszerűségét és a drámaiságát veszti el, hogy nem emberszerű, hanem konstruált, holott a világ és a személyek karaktere a fikcióalításuk ellenére is reális marad(hatna).
A szenvtelenség megbosszulja magát: kétségünk marad afelől, hogy drámát vagy komédiát látunk-e, hogy a hősök szíve szakad-e vagy a folyószámlájuk. És mert a figurák nem borulnak ki, nem válnak megismerhetővé számunkra, egy idő után nem is érdekelnek. Unatkozunk. Gondolkodhatnánk is, eldönthetnénk magunk, hogy ez itt tragikus, ez meg röhejes, de ahhoz a színpadtól kellene erősebb impulzusokat kapnunk, mint amilyeneket a gyorsfagyasztott hőseinktől kaptunk. Mindettől függetlenül az utolsó két jelenet komoly konklúziót biztosít a műnek, melyben a múlt nem változik meg gyökeresen, nem fordul ki önmagából az emberi lét sem a gyűlölet és az irigység toposza. Itt már szerephez jut drámában eddig meg nem jelent, de a szereposztásnál feltüntetetett Apa és a Fiú, illetve újra előkerül a Férfi.
Az Apa és a Fiú a Férfi volt villájukban van, arról beszélnek, hogy el kéne dózerezni az egészet, és mennyivel jobb lett volna, „ha láncos bomba éri, akkor nem kéne vesződni vele…”.
A negyedik és az ötödik jelenet a háború után zajlik, az Apa a Fiú és a Férfi beszélgetnek, az Apa ismeri a Férfit még régről.
„Apa: Én emlékszem ám, mikor még a mérnök úrék laktak itt… Én jártam a mérnök úréknál… A mérnök úr biztos nem emlékszik, de én emlékszem… És hogy van a mérnök úr családja?
Férfi: A feleségem férjhez ment, és kimentek a lányommal. Most Argentínában vannak, lett egy üzemük. (Csönd) Beteges a kislányom, szívasztma vagy ilyesmi… A feleségem férje írta meg, a Vöröskereszttel küldte el a lapot, csak a nevemet írta rá, meg azt, hogy Budapest… (Felnevet) Mégis megkaptam!...”
Aztán utalást kapunk a dráma előzményeire, az emberi vakságra, és arra, amit nem tudunk (előre) az nem fáj, nem szorongat. Beszél a háború vakságáról, majd a szörnyűségekről és fájdalmakról, melyek megtanítják látni a vakot… „Nem hisznek el az emberek semmit, se a rosszat, se a jót… Vakok az emberek, amíg tehetik, mert nem akarnak látni… De itt már annyi mindenen keresztül ment a nép, hogy itt már látnak az emberek…”
Utalásokat és eddig nem ismert információkat tudunk meg a Férfiről és a Nőről s az életükről az Apa által (eddig például csak azt tudtuk, hogy a Nő keresztény, míg a Férfi zsidó, ki megkeresztelkedett, és fontos-felelősség teljes munkája van, most már azt is tudjuk, hogy mérnök volt).
Érezni a háború végét és a náci rezsim bukását, az orosz győzelmet, erre enged következtetni ez a kijelentése a Férfinak: „(mosolyog) Nem fognak itt vért vizsgálni többé… nem kutatják a származását senkinek…”
Az Apa a háború borzalmairól beszél, és hogy a mérnök úr hogy élte túl, a Fiú csak olykor mond valamit, akkor is semlegesen, pártatlanul, apját részben helyeselve (ő majd az utolsó jelenetben kap komoly szerepet). A Férfi csak pár fotóért jött, de a Nő elvitte mindet, a házban már semmi sem az övé, még a bútorok sem, ennek ellenére az Apa segítőkészen felajánlja, hogy elviszik hozzá szívesen, ekkor már Spiró György a Fiú nem tetszését fejezi ki a „(morog valamit)” A Férfi tudtunkra adja, hogy az ő mostani szobájába másfél fotel sem férne be, nem hogy három. Azonban ennek ellenére bizakodik a jövőben, s egy már ismert reform propagandát sejttető szavakkal búcsúzik: „…De nem számít, mert nemsokára mindenkinek lesz lakása, tiszta és egészséges lakása. Felépítjük ezt az országot. Szép ország lesz, meglátják. Köszönöm, hogy segítettek. Isten áldja magukat. (El)” Ezt az utolsó mondatot nem tudom hová tenni… Isten és kommunizmus? Számomra érthetetlen egy ilyen szöveg levágása után egy Isten áldjonnal elköszönni, egy Szabadság vagy Minden jót elvtársak sokkal korhűbb lett volna; na mindegy, mert az egyik rezsimből a másikba csöppenünk át, a kapitalista fasizmusból a kommunális kommunizmusba.
„Fiú: Mérnök úr, mérnök úr! Nincsenek többé urak! Nincs többé mérnök úr! – Fényképek! Ugyan! Volt ezeknek mindenük, ékszerük, aranypénzük. Azért jött vissza. Aranyért. De nem találta, a mérnök úr… Az aranyat… Nem találta… Amit a mi verítékünkön szereztek, most meg jönnek vissza, hogy megint ellopják! De mostan már nem hagyjuk!
Apa: Tisztességgel köszönt a mérnök úr, még ő köszönt előre!
Fiú: Akkor is egy burzsuj. Itt vannak megint, a burzsujok, jönnek vissza. Elégették őket? Ugyan, élnek azok odakint és gazdagok. De majd mi igazságot teszünk. Eddig ők mondták meg, mi legyen, és az lett. Mostan mi fogjuk megmondani, mi legyen. És az lesz. Mert mostantól mi hozzuk a törvényeket. Mindenki egyenlő lesz, és ők fognak szolgálni minket, de úgy, hogy még a túlvilágon is. Hiába törleszkedik most hozzánk, proletárokhoz, a „mérnök úr!”
A dráma lényege szerintem az, hogy a szegénység mindig életképes táptalajt biztosít a gyűlöletnek, s mivel a zsidóság évezredek óta a vagyon és a matériák megtestesítői, így minden egyes korban és rezsimben megtalálható az antiszemitizmus valamilyen formája és válfaja. Amikor a Nő és a Férfi a közös elbujdosásról beszélnek, s hogy a Nő barátai majd segítenek, akkor a Férj nem a barátokban való bizalmának csorbulásáról ad hírt, hanem a népről, a csőcselékről, ahogy ő fogalmazta meg. Kik besúgok, és ott vannak a szomszédban. A Férfi nem a nyilasoktól és a náci SS-től félt, hanem az elégedetlen és szegény emberektől. S lássuk be, a náci Németország megbukott, ám a következő generációban megint ott lobog a gyűlölet lángja, ennek okai, talán éppen az, ami az ember veszte, érthető veszte és mohósága. Ugyanis ez az egy testünk van, ezzel a névvel, arccal, emlékkel és léttel; éppen ezért ezt az életet mindig a legjobban kell megélni, kiélni, melyhez elengedhetetlen a kényelmet biztosító vagyon, a pénz, mellyel azóta is életünk megkönnyítése és élvezetének érdekén mohón esszük a fagylaltot egy cukrászdában, és tiszta garattal nyeljük le a kocsmában a felejtető sör ízű mannát, és még sorolhatnám a közhelyeket, melynek a lényege egy s ugyanaz: a szegénység és a nélkülözés ritkán szül örömöt. S hiába mondják, hogy a pénz nem boldogít, az egészség a lényeg, egy emberi élet teljes értékének létében, igenis komoly szerepet kap a vagyon, ebben, az európai civilizált kultúrában.