Paul Celan költészetének megértése több okból is nehézkes, hiszen a nyelvi differenciák és jelentéshorizontok mind okot adhatnak a félreértelmezésre, s akkor még egy szót sem ejtettünk a komplex írásmódról, melynél az egymás mellé került szavak a történelem távlatában más és más jelentést hordoznak. Olyanok Celan versei, mint egy hatalmas vár, melyhez hiába vezetnek hidak a várárkon át (a versek maguk), s hiába vannak tele a falak ajtókkal, a kulcsok (a megértés s a befogadás) hiányzik. Ám ezzel a ténnyel maga Celan is tisztában volt, ezért tekintette műveit egyféle „palackpostának”, mely jelentősége, éppen az elzártság, a régi romantikus szigetről való segélykérés gyanánt. Ott a tenger hordozta a hírt (ám így az idő elvesztvén aktualitását éppen úgy hánykolódott, mint az üvegcse), itt a szöveg és a kultúra (s bár ebben az esetben, ha az idő nem is, de a felfogás mindenképpen sínylődhet, és a félreértelmezésre, vagy a meg-nemértettségre adhat okot). A lényeg azonban az, hogy a versei üzenetek, melyekben a történelem múltidézése kap szerepet (így az Európát mély gyászba és traumába ejtő Holocaust).
Tehát a szerző versei nem mások, mint jelek egymás hegyén-hátán, komplexen és keverve, ígyhát a taralom valós megértése nem más, mint jelfejtés, mely szinte olvashatatlanná vált az írásjelek esetében, így a szöveg tartalmának valós elsajátítása teljeségében lehetetlen, avagy soha sem lehetséges.
A befogadás ismervénye, pedig a megértés, így minél előbb megérteni akarjuk, ám bármilyen irányból is közelítjük meg a regényeket. Bárhonnan is kezdjük el az áthatolatlan halmaznak tűnő szöveget (mely éppen részletekig feszes mélysége miatt) óhatatlanul megsértjük az egységet, a teljeséget; mellékútra, vagy csak egy személyes értelmezésbe és tudatba jutunk, holott még másik „20 ösvényen” juthatnánk el egy ugyanennek az erdőnek egy másik tisztására. Vagyis nem látjuk a fától az erdőt – nem csak az emberi lét és élet jelenik meg nagy és sötét – bevehetetlen erdőként, ahová eljutnak az elbeszélők, hanem maga a művek is. Így mikor egy utat választunk, s azon végig jutva a tisztásban gyönyörködünk, akkor csak egyetlen részt ragadunk ki, s tesszük vizsgálatunk tárgyává, akkor abban a hitben tesszük, hogy tudjuk olyan jól értelmezni s fel fogni ezt a tisztást, hogy az képes legyen érzékeltetni az egészet. S éppen itt van az a nehézség, amivel én is kénytelen voltam szembesülni.
Az olvasó persze gyakran hiszi azt, hogy értelmet lelt a szavak végén, bár nem mindenkor egyértelmű értelmet, nem minden esetben „tökéletes” értelmet, gyakran csak egyes helyeket fejtett meg, a másikakat, pedig egy magunk képére konstruált sejtések és konklúziók. Ám arra való és vonatkozóan, hogy hogy lehetne még tovább csiszolni az ön-(meg)értések mezejét… alternatíva rengeteg van, ám a szerzőnek csak egy gondolata arról, amit leírt. Már itt ki kell jelenteni a Celan művekre jellemző hármasságot, mely sorrendje fel nem cserélhető, s egyik tényező sem elhanyagolható a teljes (vagy csak annak vélt megértés érdekében); mit kell tudnia az olvasónak?, az olvasó joga s a hermeneutikai módszer.
A kései verseskötetiben Celan nagyon ügyelt a kriptaszerűvé válásra, mely a lélegzettől mentes elnémulás (részben az elmúlás is, hiszen ezeket a verseket olvasgatva akaratlanul jut eszembe némely Juhász Ferenc vers a Pipacsok a pokol fölött-ből).
Minden egyes versnek megvan a maga helye a sorozatban, s éppen ezért határozott szerepük és helyük van, ám ennek ellenére nem közelítenek a befogadóhoz, hiszen a versek teljes ciklusa hermeneutikusan elzárt. S hogy miről is van szó, vagy ki beszél? Bizonytalanok a válaszok, hogy ki az az ÉN és ki az a TE Celan verseiben. Mi a téma? És miért?
Netán szerelmi költészet? A lélek párbeszéde önmagával? Vallásos líra? Ezt a költő sem tudja! Ki vagyok itt ÉN, s ki vagy TE. Minden egyes megértés már jó előre megadja a választ e kérdésre, vagy (sokkal) inkább egy kérdésfeltevés fölött álló előzetes belátást nyújt.
Minden megértés és valós befogadás egy tapasztalt s higgadt-türelmes olvasó sajátja. Ezeket a verseket nem lehet sietősen végig rohanva olvasgatni, el kell bennük merülni, ha valaki azt akarja, hogy megértse, s át akarja magát adni a hermeneutikus lírának. Azonban nem kell, hogy az olvasó tudós vagy különlegesen képzett személy legyen, elég, ha meg akarja érteni (ám nem siettetős erőszakossággal), s újra és újra megpróbál hallani.
Szükséges-e felvilágosítást adni arról, hogy mit gondolt a költő a versének megírásakor?
(ésszerűen ugrik be a kérdés feltételekor Eric Donald HIRSCH, A szerző védelmében című írása).
A vers lényege az, amit elmond, s nem az, hogy mit gondolt a szerzője, hiszen akadhatnak olyan tényezők és gondolatok, melyeket nem tudott a művész fórmába (írás, festmény, rajz, zene, etc) önteni, soha ne felejtsük el, hogy eredetileg az elképzelt monumentálisabb (sok valószínűséggel), mint az, ami megvalósult (Ernest Hemingway - Az öreg halász és a tenger szindróma…).
A hermeneutikusan zárt versek és művek esetén az értelmezés és a befogadás aktusa éppen az újra olvasás, mellyel a megértési feladatunkat újra és újra bírálhatjuk, és újra értelmezhetjük. Az a vers, mely megvonván tőlünk magát, s nem biztosít biztos értelmezései horizontokat, folytonos érthetőséget, még mindig több jelentéssel bír, és teltetettebbnek tűnik, mint az a mű, melyben a szerző a megértés érdekében semmiféle értelmezési nehézséget nem gördít az olvasó elé, ám ezzel értékét is veszti, hiszen a költő kiszolgáltatja saját magát és gondolatait az olvasó elé. Ezzel megfeledkezik a megértés öröméről, mely jelentősége, hogy minden egyes vers (jó esetben), tartalmaz erős szimbólumokat, melyek, mint apró kulcsok adják meg a zárba illesztett megoldást, ez a költészet egyik legnagyobb mélysége és szépsége; ám Celan esetében, csak a zárral találjuk magunkat szembe, s kulcsaink egyikéről sem vagyunk meggyőződve, hogy valóban nyitja-e a zárat…
Aki egy lírai verset végigolvas, annak az ÉN kérdésének meghatározása többnyire nem jelent problémát, s nem csupán azért, mert a leegyszerűsített triviális értelem kimondja, hogy mindig csak a költő beszél, s nem egy általa bevezetett beszélő személy. A befogadó ezen felül is tudja mi az a költői én, s hogy a TE jobb híján a megszólított. Ám már itt el kell választani és különbséget tenni a lírai alak és a lírai alany között.

A JÉGSZEMBEN, a
Megperzselt kukorica-
csőben, odahaza,
a kései, kemény
novemberi csillagok alázatával:

a férgek beszélgetései
a szív fonalakba fűződtek -:

egy húr, melytől
nyíl-írásod a levegőt hasítja,
nyilas.]

A halál érzete már első olvasatra kiül a vers végére, azzal, hogy a haldoklással játszadozik Celan,; „jégszemben, megperzselt, kései, novemberi, férgek”. Csupa olyan negatív töltésű szó, mely az elmúlás jellegzetes eszközei. Mint kiderül november van, az égen a nyilas csillagjegye feszül, mely hírmondó, hírhozó, s vele kapcsolatos a húr, mely majd egyszer tán kilövi a nyilat. A jégszem a november és a fagyok kezdete, mely a felperzselt és betakarított földeken megmaradt kukoricacsőben feszül. Az „odahaza” szó olyan fura, mert az odahaza és az idehaza jelentése, éppen az, ami az ott és az itt. Aki azt mondja odahaza, az a határontúli otthonáról beszél, s ezek szerint, ahol most van, az nem az otthona.
A kompozíció mint egész egyértelműen feszes és rideg, ezt támasztja alá a két kettőspont is, melyben a másodikat egy gondolatjel is felerősíti. Ha a nyíl írás, akkor az üzenet, híradás.
A vers jelentősége az elmúlás híre, mely a novemberrel lép hatályba, s ha mást nem is, de az olvasót megszólítja. A férgek beszélgetései, a testben végbe menő bomlás, mely egyszerre lehet lelki belső marcangolódás és vívódás, s lehet egyszerűen a test lassú megsemmisülésének folyamata.
A nyíl mely egyszerre hordozza a halált és a hírt, sőt, lehet éppen maga a nyíl a halál, ám az értelmezések szerint: érvényes a befejezés, mert a nyíl, mely elküldi az üzenetet, maga a halál bizonyossága, mely soha nem téveszt célt. A szív fonalak nem csak a szív pitvarait jelenthetik, hanem az érzelmeket is, a megszűnt emlékeket. A jégszemben, a megperzselt kukoricacsőben, pedig egy kissé groteszk őszi aratást ábrázolhat, melyben a halál gyűjti be az élet elvetett magvait. Celan verseinek elemzése sok szempontból nehéz feladat, de erről szólt az esszém eleje, s ezt támasztja alá az is, hogy még az olyan nagyok is, mint Hans-Georg Gadamer tévedhetnek, hiszen az elemzésben több rész is van, melynek relációi nem 100% meggyőződéssel jönnek át, a pár soros verset olvasván. Ennek oka, amúgy nagyon egyszerű: minden emberből más és mást vált ki egy-egy szó vagy mondat. Más érzéseket kelt s így más a végeredmény is egy elemzés vagy értelmezés terén. Ez is kicsit olyan, mint: mi a szép? Az ismert platóni kérdésre a válasz is ismert, s ezt érzem egy vers elemzésénél is, a szép és a rossz, a csúf és a nevetséges, mind, de mind személyre szabottak, teljesen objektívek, bár teljeségében nincs objektivitás, mert a szubjektum mindig ott van a háttérben. Ezért adja azt, (ahogy a mi a szépre a válasz is), hogy a többségnek hasonló kép jelenik meg, de nem ugyanaz!