Sokszor van, hogy nagyon szenvedek,
kalitkába zárt madárként verdesek.
A rácsok, jaj fogva tartják testemet,
pedig már várnak rám a fellegek.

Repülni szeretnék hát emberek
börtönömben egyre jobban szenvedek
Kegyetlen rácsaim mégsem engednek,
esdeklő szavam, Ó jaj, elveszett.

Hiába kérem szépen, kedvesen,
engedjétek szabadon a testemet.
Kalitkába zárt életem elveszett,
Ti gúnyosan nevettek engemet.

De tudnotok kell azt emberek,
hogy nem birtokoljátok a lelkemet.
Képzeletben az egekben lebegek,
elég ha lehunyom a szememet.

Budapest, 2005. máj. 24.