A pajzán déli szél heve már felszárította a tegnapelőtt cseppjeit. Talán már a tegnapé is haldoklik a Göncöl keréknyomában megbújt pocsolyákban. Puha talpunk vészterhes-hörgő molekuláira tapos, nem engedhetjük, hogy itt maradjon elmosni a Nap szavát. Együtt szaladunk, vagy csak egymás mellett? Most talán mindegy, mikor kikapcsol az agy s élettelen az eszmélet. Pergő tócsákban tükröződünk; nemcsak ketten vagyunk immár: sok-sok Te és sok-sok Én szempár. Szárnyára vesz "Titeket" és "Minket" a sólyomszél, s penge karma a csillagok útjára repít. Összeszorítja a millió Téged és a millió Ént, ne legyünk idegenek többé! Minden fintorgó-vigyorgó-könnyező arc a részünk, nem szabad elhinnünk a tükör hazug kacagását! Gyönyörű vagy, ahogy a sok-sok Te összeolvad s meztelen-nesztelen, mint a vadászó fenevad, részemmé válsz hirtelen. Köztes lét, közös metabolika, nevünk nincs, otthonunk egy hiperkocka. Agy nélküli örömünkben vajon észrevesszük-e, hogy éppen a boldogság suhan át rajtunk? S mi lesz, ha elveszik az érzés, ha visszakapcsol tudatunk? Hol van ebben az igazság? Hogy lehet ilyen meddő a világ? Legyen hát mindig így, folyjanak együvé sikamlós sejtjeink. Nem számít más a pillanatban, minthogy ajkad íze csókban roppan. S csak fussunk, szaladjunk, meneküljünk, akár így, mezítelen. Rohanjunk a mérges múlt szeme elől, rohanjunk egy új időszámítás felé!