Bánatban és magányban
Egyedül az esti szobában,
Hallgatom azt a szárnyaló zenét,
Melybe kapaszkodhatok önfeledten, én.
Kívülről szemlélem saját magam,
S látom ,ahogy magávalragad ,a dallam.
Ilyenkor érzem a valótlan erőt,
A végtelen mondanivalóból előtörőt.
Mikor lágyan tart karjában,:
Lent vagy a lankás völgy aljában,
Nem érzed a durva földet,
Mert nem éri azt, gyenge lépted.
S, ha keményen feltart az égig,
A valóság szalad hátadon végig,:
Ami próbál a földbe taposni,:
Hogy ne tudj az életnek örülni.
De zene mindíg mindenkor van,
Így szabad lehetsz magányodban.
S ha hív a zajongó valóság,
S a sok barom, meg a baromság,
Lelked szomorúan engedi el,
A szárnyakat melyek innen,
A valóságtól, messze vitték el.