Csillagok útján, vak álmok
Szárnyatlan szárnyán
Suhantunk a szivárvány felé,
S reméltük alatta könnyedén
Átfuthatunk, mert mi,
Emberek fiai vagyunk.
Láncolt vágyak a testhez
A lélek örök ellenfeléhez
Csatolva; vívódik örökké :
Mert tudjuk hogy vagyunk ,
De nem tudjuk hogy miért.
Nincs társ, nincs meghátrálás,
Versenyt futunk az idővel,:
De mindenki belefárad idővel.
Vak lovak hátán, háttal
Látjuk, az elveszett tájat.
Nem tudjuk merre megyünk,
Nem tudjuk hová érünk.
A sok kéz közül kiét fogjuk,
Hallgassunk-e rájuk?
A ló most ledobott,
Te landoltál, sár megfogott.
S most te lettél a vak ló,
Kibe mindenki belerúgott.
Rúgott, rúgott s te, lassan megunod.
Hiába unod; sűrű a bozót,
S a csillagokat, nem látod.
Most már nem bánod,:
Kinek a kezét fogod, s mocskolod
Csak segítsen az égig,
Vagy legalább az emberi létig.
A bozótban kotorsz,
S egy rózsabokorba botolsz,
A lényeget még mindíg nem érted,
S magadtól megkérded,:
Élek ,élek de miért vagyok,
Hová, kihez, mihez tartozok?!?!