A kertben szürkén ringtak a virágok
megannyi csepp mirriádok
acél üstöke volt a szónak
görcsös álma a kóborlónak.

Csendben rálehelt az Ég a fákra
Köréjük erős karánt vont,
pihenjenek csak, mára
míg a Hold lidércet fon

A nap árnyékot vet utolszor
ám idegesen ásít egyet
s lefordul az Ég aljáról.

Holnap talán szebben ébred
elhagyja a szép enyészet
óvatosan messze réved
mit bámulhat a természet?

Csalva tekintenek le a csillagok
mosolyogva nézik e maszlagot.