Szeles nap volt. A hosszú tavasz után a nyár először mutatta meg magát. Az emberek reggel reménykedve néztek fel az égre, lassan kezdték elővenni a nyáriruhákat a szekrény mélyéből és programokat terveztek. Egyeztettek a munkahelyükön a szabadságokról, nem vitatkoztak arról, hogy már megint hova tette a tollat a másik az írósztalukról és volt olyan, aki összegyűrte a hetek óta íródó felmondólevelét.
A mozi a város szívében épült. Nem költöttek rá az utóbbi időben túl sokat. A tulajdonos mindig azt mondogatta, a következő ősszel eladja. A következő ősz mindig eljött és mindig volt egy önkéntes önképző kör, vagy magányos zongorista, aki az utolsó pillanatban bejött a mozi halljában lévő presszóba és szomorúan panaszolta, hogy nincs hol próbálni. A tuljadonos ilyenkor mondott egy összeget, közel se annyit, amiért megérte volna, és amikor este hazament elmondta a feleségének, hogy mégse adja el a mozit, hiszen a kultúra majd hozza a többi kuncsaftot és nyereséges lesz ez, amikor híre megy, hogy itt szívesen látják a művészet-pártoló embereket. És együtt mentek el ilyenkor bevásárolni, és az asszonynak mindig jutott egy-egy apró ajándék.
Aznap este sokat játszott film volt a műsoron. Az emberek szerették, bízni lehetett benne, hogy most is megtöltik, legalább félig a nézőteret. A pénztárnál nem ment minden zökkenőmentesen. Az egyik érkezőnél nem volt pénz és nagy hangon kérte számon Katit, a pénztárost, hogy mi az, hogy a XXI. században nem lehet egy moziban kártyával fizetni. Kati nézte egy darabig a fölényesen ágáló vállalkozót, majd javasolta, hogy sétáljon el egy utcával feljebb és vegyen le pénzt, a jegyeket addig félrerakja. A vállalkozó feje elsötétült és az alkalmazottak pimaszságáról kezdett előadásba. Kati erre elővette a pénztárcáját, leszámolta a jegyek árát, és azt mondta a homlokát ráncoló vállalkozónak: „A vendégem egy mozira”. Az ember nézte a jegyeket, felháborodva elrakta őket és elsietett. Késő délután besétált egy barna szemű fiatalember, olyan harmincas, középre kérte a jegyet, lehetőleg a hátsó sorba és amikor a fizetésre került a sor, a pénzzel együtt odacsúsztatott Katinak egy verset, amit előtte nem mert senkinek megmutatni, elvette a visszajárót és elindult a mosdó irányába. Aznap már senki se látta. Aztán bejött egy idős néni, odament a pénztárhoz és kérdezte, hogy valóban ez-e az a film, ahol a végén minden jóra fordul, mert az unokája már hetek óta erről beszél és mindig könnyes lesz a szeme, amikor meséli, gondolta neki is el kell jönnie. Kati megnyugtatta a nénit, hogy biztosan erről a filmről beszél a kislány és a legelső sorba adott jegyet a madárka-szemű kicsi öregasszonynak.