István a fotelban ült és semmi kedve nem volt elmenni a terápiára. Pedig már készülődni kellett volna, ha nem akar elkésni. Azt gondolta semmi értelme, és ebbéli aggályit jelezte is szüleivel.
István 22 éves volt az ELTE bölcsészkarára járt és még egy éve is boldog embernek érezte magát. Szeretett az egyetemre járni, szórakozni, táncolni, egyszóval mindent, amit a vele hasonszőrű fiatalok. Imádott autót vezetni, a száguldást, ahogy a gépkocsi falja a kilométereket, és minden egy pillanat alatt elszállt.
A balesetben, amelynek Ő volt az okozója mindenki megúszta könnyebb sérülésekkel, csak Ő nem. A baleset pillanatában érezte, hogy nagy a baj. A kiérkező mentő azonnal kórházba szállította, és megoperálták. Amikor felébredt az altatásból megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, és ez az érzés nem csalta meg. A baleset következtében olymértékben roncsolódott a bal lába, hogy az alsó lábszárát amputálni kellett. Ennek lassan egy éve. Ez az egy év a rehabilitálásával telt el. Az egyetemen halasztást kapott és a környezete mindent elkövetett, hogy feldolgozza a traumát. Azaz majdnem mindenki.
Reni a barátnője a baleset után minden nap meglátogatta, de ahogy telt az idő a látogatások ritkultak. Mire István megtanult a protézissel járni Reni szinte teljesen elmaradt. Bármikor hívta mindig volt valami elfoglaltsága, vagy indok, amiért nem tud jönni. Végül István belátta felesleges hívogatni. De a seb ott maradt benne. Képtelen volt a történteket feldolgozni. Magába fordult, és agresszív, cinikus lett.

Hirtelen nyílt az ajtó és Anya jött be.
- Istvánkám légy szíves készülődj, mert elkésel. - Mondta Anya. - Nem teheted meg, hogy megint nem mész el.
- Miért nem? Kérdezte István. - Ugyan kinek hiányzok Én onnan.
- El kell menned. - Csattant fel Anya. - Már két alkalommal nem mentél el és telefonált a doktornő, hogy várnak.
- Igazán? Kérdezte István gúnyosan. És mit mondott, ha elmegyek kinő a lábam. Anya értsd, meg egy roncs vagyok, selejt. Utálom az egész életet.
Anya Istvánhoz ment leült mellé és megölelte. A fiú a vállára hajtotta a fejét és hangtalanul sírt.
- Kérlek, menjünk el legalább, és nézd meg. - Mondta Anya. - Ha nem tetszik még mindig nemet mondhatsz.
A fiú nagyot sóhajtott és felkelt. Felcsatolta a protézist és anyja segítségével felhúzta a farmert. Az előszobában fel- alá járkált. Valakitől hallotta, hogy sok gyakorlással szinte észre sem vehető a bicegés. Azt hiszem nekem mindig is észrevehető lesz gondolta.

Anya beparkolt és harmadszor is megígérte a fiának, hogy a megbeszélt időre itt lesz, de most ahogy István kiszáll, azonnal elmegy. A fiú nehézkesen kikászálódott a kocsiból és erőteljes bicegéssel megindult a kapu felé. Majdnem a kapuhoz ért, amikor mellette egy kocsi fékezett és egy 40 év körüli férfi szállt ki. Amikor elhaladt előtte István meglepetésére azt vette észre, hogy alig láthatóan, de biceg.
A közös megbeszélésen lassan oldódtak a gátlásai, hiszen érezte mindenki hasonló problémával, küzd.
Amikor rá került a sor mégis nehezen kezdett el beszélni és nevetségesnek érezte magát. A kérdésekből viszont azt érezte, hogy megértik a kétségeit. A pszichológusnő, aki elsőre nagyon unszimpatikusnak tűnt, mintha előre megbeszélt koreográfia szerint segített volna, amikor nem tudott válaszolni.
A végén még Ő is fel tett egy-egy kérdést. Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze a férfit, akit az utcán látott, hogy miként vezethet autót. Ezen viszont mindenki jót derült és a válaszból kiderült, hogy akár Ő is szerezhet újra jogosítványt, ha bizonyos előírásoknak megfelel és ez alapján újra, levizsgázik.
A kocsiban az anyja várta és nem akart hinni személyen és fülének. István szája be nem állt csak mesélt. Nem látta a fiát ilyennek a balesete óta egyszer sem. Olyan volt mint akit kicseréltek.

Belépett a terembe és érezte, hogy nincs benne az a szorongó érzés, amit első alkalommal érzett. Hiszen itt mindenki hasonló problémákkal kell, hogy megküzdjön, gondolta. Ezért értenek meg, ez nyilvánvaló.
A terápián ezúttal István volt az első, és bár ez kissé zavarba hozta, érezte, hogy a gátlások oldódnak benne és bátran beszélt problémáiról szorongó érzéseiről. Hallgatta a többiek beszámolóját és meglepve tapasztalta, hogy ugyanazok a szorongó érzések másokban is megbújnak.
Teljesen a gondolataiba feledkezett, és észre sem vette, hogy nyílik az ajtó és bejön valaki. Arra lett figyelmes, hogy mindenki felugrik és a jövevényt körülveszi. István ahogy ott maradt egyedül ülve nem is látta ki az aki miatt minden megbolydult.
A lány kibontakozott az embergyűrűből és tekintete találkozott Istvánéval. A zsongásban a két ember számára megszűnt a külvilág. A két fiatal csak álltak egymással szemben és érthetetlen módon egyikük sem tudott egyetlen szót se kinyögni
István nézte a lány zöld szemét, gesztenyebarna vállára omló haját, karcsú alakját, és ekkor hirtelen egy gondolat hasított belé.
Csak nem Ő is?
.
A doktornő jött óda és bemutatta Őket egymásnak.
- Ágika engedd meg, hogy bemutassam neked Istvánt. - Nemrég csatlakozott hozzánk és Ő biztos sokat tud majd neked segíteni, hiszem az ELTE-re jár, igaz a balesete miatt most egy évet halasztott.
- István! Ő Ági, szintén a csoport tagja. Most felvételizett az ELTE-re, ugyan arra a szakokra, ahova Te is jársz. -Azt hiszem más közös témátok is lesz. - Mosolygott a doktornő.
- Szerbusz! -Dadogta István és hiába akart valami értelmeset mondani semmi nem jutott az eszébe.
- Szerbusz! - Válaszolta Ágnes és szemmel láthatólag Ő is zavarba volt.
A csoport lassan visszazökkent Ági érkezését megelőző állapotba, és a lány pont Istvánnal szemben talált helyet magának. A fiú csak bámulta a lányt és azt gondolta, hogy muszáj megismernem. Annyira szép és kedves arca van, szinte sugárzik belőle a jóság.
A lány elmesélte a felvételit, hogy mi történt vele amióta nem volt itt és István csak itta a szavait. A foglakozás végén István úgy intézte, hogy egyszerre induljon a lánnyal, és ahogy a lépcsőn mentek le mindenféle zagyvaságot összehordott, de látszott a lányt nem zavarja, végig nagyon kedvesen mosolygott, néha még válaszolt is. A kapun kiérve a fiú erőt vett bátorságán, szembe fordult a lánnyal.
-Ági! - Volna kedved találkozni velem holnap, vagy amikor neked jó? -Kérdezte István.
.- Sajnos holnap már dolgom van, de pénteken nagyon szívesen. - Felelte a lány.
Megbeszélték a részleteke és telefonszámot is cseréltek. István boldogan érezte, hogy a lány szívesen veszi a közeledését, és örömmel randevúzik vele.


- Ki volt ez a lány? - Kérdezte anya, amikor a fia beült mellé a kocsiba.
- Egy tündér! - felelte István, és anya csak nézte a fia csillogó szemeit és nem akart hinni a szemének. Ez a fiú szerelmes, amit persze meg is tudott érteni látva a lányt, akivel az imént a fia beszélt.

István élvezte a tavaszi napsütést, a padon ülve és Ágit várta. Lassan két éve ismerték egymást, és ez a két év maga volt a mennyország.
Észrevette Ágit, ahogy közeledik. A lány mosolyogva jött és István csak bámulta ez a földre szállt angyalt. Nézte a lágy harmonikus egyenletes lépteit, amely semmit sem árult el abból az apró hibából, melynek köszönheti, hogy ez a csodálatos lány az övé lehet.
Amikor odaért a lány, István fölállt, átölelte és megcsókolta.
Ilyenkor egy furcsa megfoghatatlan tér vette Őket körül, amely kizárt minden külső hatást és csak ketten léteztek ebben a térben.
- Kitaláltam egy jó programot. - Mondta a fiú, de Ági parancsolóan a fiú szájára tette a kezét.
- Ma Én szerveztem programot, ami ugyan nem túl vidám, de kérlek, ne utasítsd el. - Mondta Ági. - Egy, velünk egykorú lány nemrég balesetet szenvedett, leesett valahonnan és megsérült a gerince. Azóta csak kerekesszékkel tud közlekedni. Segíteni kell nekünk, barátokra van szüksége. Olyanokra, akik megértik a problémáját.
- Igenis főnökasszony. - Felelte István nevetve.
- - Már jönnek is. Monda Ági, és István követve a tekintettét szinte kővé dermedt.
A kerekesszékben Reni ült, István korábbi barátnője. A felismerés Renátának is mély megdöbbenést okozott és minden átmenet nélkül sírva fakadt.
- Ti ismeritek egymást? Kérdezte Ági, látva a kínos közjátékot, de ekkor már Ő maga is rájött, hogy Renáta István korábbi barátnője, akiről olyan sokat mesélt neki.
- Igen! - Felelte István. - De ennek már nincs jelentősége. Természetes, hogy segítünk neki. Fog Ő még velünk sétálni a saját lábán.


Budapest, 2006. január 22.