Imádom a késő-tavaszi időt.Ahogy körbevesz a lágy,de még nem tolakodó melegével,ahogy az orgonák s akácok intenzív illata csiklandozza orrom,ahogy a rigó ugrál lábam előtt a buján zöldellő fűben.De amit igazán legjobban szeretek benne,azok a szeszélyes záporok,amik megajándékoznak szinte minden másnap mélabús zokogásukkal.
Aznap is felhők osontak a láthatáron,még csak ígérve a zivatart.Mi nem hittük el nekik.Hiszen minden egyes pillanat drága volt nekünk,amikor érezhettük egymást testközelből is.Nagyon sokat dolgozott.Nekem már-már lelkiismeretfurdalásom volt,hogy én még nem dolgozom,s nem fáradok el úgy,ahogy az Ő drága teste-lelke.Tiszteltem a szorgalmáért:mindenkiben ezt kerestem őelőtte is.De nemcsak ezt találtam meg benne:a másik felem volt.Már azelőtt szerettem ,hogy megismertem volna.Furcsán hangzik,elhiszem,de tudtam,hogy minden egyes nap ott van ő is a városban,s vágyakoztam arra a pillanatra,mikor végre megláthatom,megszólíthatom,megismerhetem.Sokat kellett várnom,mire türelmem gyümölcsöt érlelt.S sokat szenvednem miatta.Talán jobb is volt így,talán jobb volt,hiszen így megbecsültem a drága pillanatokat,mikkel megajándékozott.
Nagyon szerettünk az erdőben sétálni.Csak csendesen,finoman lépdelve egymás mellett.Nem szóltam,nem szólt.Eltávolodtunk a külvilágtól,nem zavart minket a sok kívülről ért bántás és az állandó zaj.Ketten voltunk a nyugalom elfeledett erdejében.A mi némaságunk nem kínos csend volt,hanem a tiszta bizalom egymás iránt.
Már nagyon messze jártunk az ismert világtól,már nagyon mélyre süllyedtünk a rengetegben.Az ég csak apró foltban látszott,tengerszem a lombhegyek hasadékain.Nem láttuk a közelgő égszakadást,csak a finom vibrálás nehezedett ránk a párás légben.Puha mohapárna ringásában ültünk,szemben egymással,felittam tekintetének minden rezdülését.Az övé voltam,csak az övé,teljes valómban.
Mintha a súlyos levegő s a tapintható elektromosság egyszerre csapott volna a természetbe s belénk: egyszerre zengett az első villám dörgése s egyszerre csattant az első szenvedélyes csók.Drága csók volt,a bensőm mindig sírt örömében ha ajkamhoz ért. Gyengéden ölelt,mint mindig,s szinte már elfeledtem az első kudarcokat,mikor nem szeretett engem.Akkor is szomjaztam az érintését,s meg is tette mit kívántam.De féltem,mit hoz a következő pillanat,féltem,az a gyakran látott szörny ismét támad:a Visszautasítás.Igen,szinte már elfeledtem,s szinte már őszintén feloldódtam az ölelésében.
Komolyan,sírt a lelkem mikor láthattam,mikor hozzáérhettem:az öröm s a múlandóságtól való félelem könnyei voltak.Most zokoghattam,most kínozhatott a bizonytalansággal.Mert most kincset rejtettünk a folyton szökő percekbe.Lágyan simított,óvó könnyedséggel,vigyázva hogy meg ne sértsen,meg ne bántson.Ujjaim kósza hajával játszottak,soha meg nem unva a cirógatást.Duzzadó rügyek,selymes érintések szőtték mosollyá a pillanatot.S a villámok egyre vadabbul cikáztak.Átadták testünknek az őserőt,miért eljöttünk ide.Gyógyultunk.
Mindig meggyógyított.Nem tudom,hogyan,de ha végigsimította kezével a fájó részem,mintha nem is fájt volna sohasem.Talán tényleg létezett benne a táltosok ősi vére?Lehet.De mindig segített.Igyekeztem meghálálni s ámítani magam,hogy sikerülhet lemosnom sebeit.Itt az erdő mélyén,a villanó ég alatt,szerettem volna hinni,hogy megpihen ő is ölemen.Én mindent megtettem.S mire hatalmas cseppekkel meglódult a késő-tavaszi eső,már nemcsak a lelkem,a testem is egy volt vele.Nem,nem csak ez.A Létem maga volt az övé.Vajon akarta ezt?Vajon ő is így akarta?
Ránkomlottak a szürke fellegek,verték húsunkat a vízfolyamok.Térdeim a mohaágyon.Magam előtt csak őt látom.Gerincét ősöreg tölgy támasztotta.Földből kimeredő gyökerek.Szikár vállát verdeste nedves-halott-csöpögő hajam.Most is bizsergek ha arra az elemi lüktetésre gondolok.Sóhajok...
Éreztem,ahogy életre kelnek a gubancos gyökerek az egyre szigorúbb zuhatagban.Édes nyakát körbefonták,kedves kezét megbéklyózták.Eddig húnyt hidegkék szeme felpattant s kérdőn-kérőn nézett villámló pupillám mögé.De nem volt ott már semmi.Ág-kezeim szorosra záródtak,s azt mondta nekem az örök némaság előtt utoljára:szeretlek.Én is szeretlek,kedvesem.Szeretlek.Halálosan szeretlek.
Elernyedt testét elnyelte a mállott föld,üveges-kék szemével sírón-kérőn-fájón meredt rám.Nézett,de már nem láthatott.Mennyit szenvedtem miattad,mennyit szenvedtem.S most 'halált virágzott a türelmem'...