Lehelete fehér felhőként gomolygott a hajnali csípős hidegben. Köpenye kámzsáját még előbbre húzta, csak fekete szemén csillant meg halványan az éppen felkelő Elkras zöldessárga fénye. Folytatta útját az erdei keskeny ösvényen, nem törődve a ruhájában vadul megkapaszkodó ágakkal. A hatalmas fák téli pihenőjük idejére ledobták zöld leveleiket, most csak dértől csillogó, kopasz ágaik meredtek az ég felé, mintha fagyos ujjaikkal az isteneket átkoznák a kíméletlen hideg miatt. A talajt vastagon borította az avar, mely csak lassan, nagyon lassan bomlott le, védve a köztük megbújó kisebb nagyobb állatkákat. Az út végül kiszélesedett puha bőrcsizmás lába alatt. Az erdő egyre jobban ritkult körülötte, a magas fák elmaradoztak. A széles ösvény egy nagyobbacska dombra vezetett, melyről az út egyenesen futott lefelé.
A vándor a kopár dombról lenézve a csillogó Óceán partján fekvő Wserd városát pillantotta meg. Yurs első sugarai ekkor érték el a várost. Könnyen elnyomva Elkras zöldjét vörös színben úsztatta Wserd karcsú, egekbe törő márványtornyait.
Ezeket a tornyokat még réges-régen építették, a legpontosabb mérnöki munkával. A város közepén állt a Fő Torony. Ezt gondosan rendben tartott liget vette körül. A liget négy sarkában másik négy torony állt. Ezek kisebbek voltak a Fő Toronynál, de ugyan olyan művészien voltak megépítve.
Az Északi Torony mindig is a papok tulajdona volt. Ebben éltek, itt tartották szertartásaikat, tanították az ifjakat.
A Keleti Toronyban székelt a városi bíróság. Itt mindig nagy volt a tömeg, a vádlók és vádlottak tömött sorokban várakoztak, hogy sorra kerüljenek.
A Déli Torony volt tulajdonképpen a város könyvtára, de oda nem léphetett be akárki. A papok jóváhagyása kellett hozzá. Azt azért meg kell hagyni, hogy az utóbbi időben nem is nagyon akadt senki, aki az ősöreg könyvek tartalma iránt érdeklődést mutatott volna.
A Nyugati Torony a Hadi Tanácsnak adott helyet. Itt csak a háborúk idején tartózkodtak a város vezetői, azok tanácsadói és a legkiválóbb harcosok. Szerencsére a háború szele az utóbbi négy évszázadban elkerülte Wserd szép, gyorsan fejlődő városát.
A Fő Toronyba soha nem lépett be senki. A legendák szerint a Kárhozat előtt a hatalmas Fő Toronyban éltek a varázslók. A tornyokat, pedig nem csak a hatalmas és erős városfalak védték, hanem a régi mágusok varázsigéi is. Ez csak legenda volt, senki nem hitt igazán benne, de azt azért senki nem merte volna megkockáztatni, hogy a hatalmas Torony egyetlen kövét is megérintse. A gyerekek fantáziáját mindig megmozgatta ez a különös épület, és éjszakánként elképzetlték, amint fakardjukat kirántva, a meghódítandó lányka szeme láttára belépnek a Fő Toronyba. Az ilyen álmok után ezek a fiúk mind, egytől egyig, csatakosra izzadt hajjal, kétségbeesetten lihegve ültek fel kis ágyukban. Persze nem csak ők tartottak a Toronytól. A legbátrabb férfiak is szánalmasnak, nyomorult kis féregnek érezték magukat a Fő Torony közelében.
A felkelő napok szikrázva fénylettek a felhőkig érő csúcsokon. Ez a látvány fanyar mosolyt csalt a vándor arcára. Emlékek rohanták meg, de sietve elhessegette őket. Már régen megtanulta, hogy nem hagyhatja, hogy emlékei elgyengítsék, érzelgőssé tegyék. Minden cselekedetét a múltja vezényelte, azok az események meghatározták egész életét, de nem hagyhatta, és nem is hagyta, hogy ezek a keserű emlékek megzavarják. Magában már lezárta a dolgot – el azonban soha nem feledte.
Lassan elindult Wserd tágra nyitott vaskapuja felé. A két nap már teljesen szétkergette a nyirkos ködöt, mire elérte a hatalmas, remekmívű Kaput. Ezeket még az Ősök építették, birtokolva azt a tudást, ami mára már elveszett. A fő baj nem az volt, hogy a Kárhozat során sok tudomány a feledésbe merült, a gond az volt, hogy az utókor egyetlen tagja sem mutatott érdeklődést a felfedezések, találmányok iránt. Így nem is volt, aki visszahozhatta volna a régi Világ csodáit. Sokan úgy gondolták, hogy a régi kor emberei túl sokat akartak tudni, ezért lett hát találmányaik és újításaik sorsa a feledés.
Atarim szerint azonban az emberek önnön tulajdonságaik miatt eleve primitív, szánalmas életre teremtettek az istenek által. Elkrassis, Yursis és Zarmeris, a két nap és az egy hold istene bizonyára már nagyon unatkozott és elegük volt a Világ rendezettségéből. Ezért hát megteremtettek egy új fajt, az embert.
Atarim felrezzent gondolataiból. Már elérte a Kaput, és egy súlyos kéz nehezedett a vállára, amitől megremegett és végigfutott a hátán a hideg. A kapuőr nem vett ebből észre semmit, azonnal belevágott monológjába:
- Neved? Úti célod? Meddig maradsz? – darálta hidegen, erősen unva az évek óta hajtogatott szavakat.
A vándor kissé hátrébb húzta meleg köpenye kámzsáját, megengedve éjfekete hajának, hogy előrezuhanjon, jótékonyan eltakarva fehér bőrét a rásütő napok zavaró fényétől.
Az őr hátrált egy lépést. Még soha nem látott ilyen szép nőt. Úgy tűnt, a mandula alakú szemek mindent és mindenkit képesek lennének elnyelni egy pillanat alatt. A vékony ajkak kissé megfeszültek, amint gazdájuk mély levegőt vett. A hosszú, dús haj sem takarhatta el teljesen az elfekre annyira jellemző kissé hegyes füleket. Az őr valamelyest magához tért, de szemét még sokáig nem tudta levenni a fiatal lányról. Eszébe jutott, hogy neki valamilyen feladata van itt… itt… hol is?!
Már nem is tudta, mit akart az előbb, az évek óta mondogatott szavak kihullottak az emlékezetéből.
Atarim várt egy percet, majd kámzsáját visszahúzva fejére belépett a városba. Alakja már rég elveszett a városi forgatagban, de az őr még mindig csak bámult utána bambán. Nem tudta kiverni a fejéből ezt a lányt. Azok a szemek! Nem egyszerűen egy szép elflányt látott, ez a nő valahogy sokkal több volt. Egyszerre kívánatos, de végtelenül ijesztő is. És mintha valamit mondott volna neki, valamit súgott neki, ami a tudata legmélyéig hatolt, pedig a szája meg sem moccant! Kirázta a hideg, és még mindig kábultan visszatért feladatához.
(Két hét múlva holttestét a városhoz közeli erdőben találták meg barátai. Dulakodásnak, fegyveres összecsapásnak nyoma sem volt. Úgy nézett ki, a férfi légzése egyszerűen csak leállt. Arcán azonban különös, groteszk mosoly húzódott, mintha a halál a megváltás lett volna számára ebből a nyomorúságos életből. Felesége közömbös arccal mesélte el ismerőseinek, hogy az elmúlt napokban férje sehol sem találta a helyét. A szemében pedig valami furcsa fény villogott, amit az asszony sehogyan sem tudott elmagyarázni. Csak annyira emlékezett, hogy a végén már félt egy szobában tartózkodni férjével, undorodott tőle, és gyűlölte őt ezért a változásért.)


Atarim utálkozva az emberi kezek mocskos érintésétől végigverekedte magát a főutcán. Lehajtott fejjel ment, nem volt kíváncsi Wserd szépen megépített házaira, ízlésesen berendezett üzleteire, vidáman sürgő-forgó lakosságára.
Az elmúlt években a város alaposan megváltozott, állapította meg magában. Végül másfél órás, kimerítő keresgélés után megtalálta a sikátort, amit keresett. Hátranézett, nem látja-e valaki, de a szokatlanul sötét utca környékén egy teremtett lélek sem járt. Ekkor belépett a szűk zsákutcába. A falakat mindkét oldalon vastag penész borította, a bomló állatok, a rothadó gyümölcsök és zöldségek szaga pedig olyan erős volt, hogy szinte már látni lehetett azt. A sötételf végigsiklott a nyálkás falak mellett, végül megtalálta, amit keresett. Többször bedeszkázott nyílás előtt állt. Erősen megragadta a legfelső korhadt deszkát és egy erős rántással letépte onnan. A szúette fa könnyen engedett, a lány pillanatok alatt megtisztította az utat, majd elégedetten felsóhajtott. Belépett a nyíláson, és várt egy kicsit, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez.
Dohos szagú, végtelenül szűk folyosó húzódott előtte. Azonnal megindult a folyosó vége felé, a falak két oldalról szorosan közbezárták. Atarim érezte, hogy a padló enyhe lejtése egyre erősödik. Előrenyújtotta a kezét. Jól emlékezett; a falon, magasan egy fáklyatartóban megtalálta az évek óta nem használt, erősen poros fáklyát. Elővett két tűzkövet és a fáklyát sercegve lángra lobbantotta. Atarim egy végtelennek tűnő lépcső előtt állt, melynek minden egyes foka fényesre csiszolt márványból volt kifaragva. A lány némán megindult a lépcső alja felé. Fáklyája elől rövid időre hátrébbhúzódott a sűrű sötétség, de amint továbbhaladt, zajtalanul újra összezárult mögötte. Végül elért egy díszesen kifaragott márványajtóhoz. Az ajtón nem volt sem kilincs, sem semmiféle zár. Atarim ujjhegyével megérintette az ajtó nyirkos felületét, mire az ajtó hangtalanul feltárult.
A szobának, melyben állt, nem volt ablaka, és azon kívül, amin az elflány belépett sehol sem volt ajtó. Atarim körülnézett és ismét megrohanták a fájó emlékek.
Az ajtó becsapódott mögötte, a sikátor hatalmas szemétdombján pedig egy holló rekedt hangon felkárogott.


Derc fáradtan ült le a faasztalhoz. Intett a pincérnek, majd rendelt egy kupa sört és valami harapnivalót. Nem volt kedve beszélgetni, ezért egy homályos sarokban húzódott meg. Persze Winsh így is megtalálta.
- Hello, öreg cimbora! Mi van veled? Mesélj! Hideg időnk van, mi?! Hogy megy a bolt? Hallom, a minap különleges megrendelést kaptál.
Derc unottan felpillantott, majd fáradtan elmosolyodott. Winsh soha sem változik. Kölyök kora óta ismerte őt, akkor is öreg volt már, de az azóta eltelt évek semmit nem változtattak határozott vonásain. Talán a széles száj körüli ráncok még jobban elmélyültek, de a piszkosszürke lobonc, és a hatalmas, világoskék szemek játékos, mindenre kíváncsi csillogása semmit sem változott.
Derc tudván, hogy addig úgysem lenne nyugta, míg nem válaszol – persze ismerve az öreg lókötőt akkor sem lesz, ha válaszol – lenyelte az utolsó falatot, ivott rá egy kortyot, majd végre a kíváncsiságtól égő, Winshhez fordult, aki vacsorája közben folyamatosan újabb és újabb kérdésekkel bombázta.
- Igen, kaptam egy szép feladatot a múlt héten…
- Jó, jó, ezt már tudom rég – vágott közbe Winsh – de mi volt az? Mit kellett csináljál? Tudod, egyébként nagyon büszke vagyok ám rád! Mindig is mondtam, hogy többre viszed, mint az az enyveskezű apád!
Az utolsó megjegyzést Derc elengedte a füle mellett, és az első kérdésre válaszolt.
- Egy lovag jött be hozzám, hogy eltört kardja helyett kovácsoljak neki egy újat. A törött kard igazán gyönyörű munka volt, sokat kell próbálkoznom, hogy én is tudjak…
- És mit ígért – vágott közbe ismét Winsh –, mennyit ad érte? – Derc válaszát meg sem várva folytatta. – Mert aztán nagyon kell ám vigyázni ezekkel az uraságokkal! Ahol érik, csak ütik, rúgják és kihasználják az ártatlan magamfajtákat. Erről például pont az jut eszembe, amikor elmentünk, tudod, te és én, oda a…
Derc azonban már nem figyelt. Bőven elég volt neki, hogy akkor régen elment vele Yursis tudja hova. A feje már ennyitől is sajgott, nagyon nehéz napja volt, aludni akart. Bocsánatkérően nézett Winshre, majd felállt és elindult kifelé a fogadóból. Winsh hamar talált magának egy újabb áldozatot, akinek elmesélhette csodás hőstettét, amikor is ő egyes egyedül megküzdött egy sárkánnyal, miközben a híres neves lovagok fejvesztve menekültek.
A huszonéves kovács az ajtóhoz ért, amikor az hirtelen kitárult. Derc beleütközött a jövevénybe, és mérgesen felpillantott, majd a két, mandula alakú éjfekete szem szépségétől megbénultan nem tudott mozdulni sem. Soha nem látott még ilyen gyönyörű nőt! Világoskék ruhája lágyan lengett karcsú teste körül, koromfekete selymes haját összekócolta a szél, szája csábító mosolyra húzódott. A férfi nem tudta hol van, nem jutott eszébe, hogy éppen mit készült tenni. Úgy érezte, így tudna maradni örökre. Élete végéig tudna itt állni, és csak ezt a már-már fájóan szép nőt nézni.
Ekkor valahol hátul eltört egy korsó, Derc most már újra hallotta a kocsmai hangokat, majd feleszmélve elállt a lány útjából. Ekkor vette észre, hogy az a korsó nem csak egyszerűen eltört, hanem éppenséggel a helyi molnár kőkemény fején törték el. Persze egyből megindult a verekedés, asztalok reccsentek és törtek össze a súlyos testek alatt, székek röpködtek, üvegek törtek. Derc látta, hogy a fiatal lány megretten, ezért védelmezőn elé állt, és kifelé vezette a kocsmából.
Kint a hideg, téli éjszakában mindennél fagyosabban világított Zarm fénye. A lány dideregve állt a kocsma előtt, kék köpenyét szorosan maga köré tekerte és Dercre pillantott.
- Köszönöm a segítségedet! – Felpillantott a cégérre, majd folytatta. – Nem tudtam, hogy egy „Éjszakai Menedék” nevű fogadó ilyen veszélyes lehet.
Dercet elbűvölte lágy, tiszta hang. Megköszörülte a torkát, de nem jött ki rajta hang. Balgának és nagyon durvának érezte magát a hölgy társaságában. Megszédítette finom, fehér bőre, ragyogó szépsége. Végül erőt vett magán és sikerült kinyögnie:
- Elkísérhetlek a szállásodra, hölgyem? Nagyon veszélyes ilyenkor az utcákat járni.
A lány szomorúan emelte fel a fejét.
- Még nincs szállásom. Úgy gondoltam, hogy majd itt kapok. A város összes többi fogadója megtelt.
- Ó, persze, a hétvégi vásár miatt. Ilyenkor már hetekre előre lefoglalnak mindent a környékbeliek.
- Azt mondod, hogy sehol sem jut majd nekem szállás? – nyögött fel keservesen a nő.
- Hát, igazán sajnálom kisasszony, de azt hiszem, hogy nincs sok esély, hogy a héten találj valamit.
Ekkor Derc megpillantott a lány szemében egy könnycseppet. Nem tudta miért, de úgy érezte, a szíve menten megszakad. Nem hagyhatja, hogy ez a szegény nő egyedül maradjon Wserdben.
Döntött.
A lassan távolodó lány után lépett és megszólította:
- Talán egy hely még van, ahol meghúzódhatnál. Nem túl fényes, és elég szegényes az otthonom, de tudnék élelmet és ágyat adni.
- Jaj, igazán hálás vagyok neked! Nem tudom, hogy köszönjem meg. És természetesen szállásomért tisztességesen megfizetek – mondta csillogó szemekkel a lány.
- Rendben van hölgyem. Megtudhatom vendégem nevét?
- A nevem Atarim, Tündeföldről jöttem megismerni az emberek világát – mondta mosolyogva. – És szállásadóm neve?
- Derc vagyok, a város egyik kovácsa. Azt hiszem, eddig nem sok pozitív tapasztalatot szereztél a népemről, de azért hidd el, sok jó tulajdonságunk is van – mondta halkan a fiatal fiú.
Csendben megindultak a kikövezett úton a külváros felé. Derc még Zarm vakító fénye mellett sem látta a csuklyája mélyén fanyarul elmosolyodó lány elégedett vonásait.


A hajnali ködben az átlagosnál valamivel nagyobb holló hunyorogva lesett be a kis műhely nyitott ajtaján. A bent égő tűz sejtelmes fénnyel világította meg kékesfekete tollait. A súlyos kalapács ütésre lendült, majd éles hangot hallatott, mikor lesújtott a fehéren izzó fémdarabra. A holló hátborzongatón felkárogott, miközben elszállt az ajtóról.
A holló azonban nem a zaj miatt röppent fel helyéről… Derc szerény otthonából a műhelybe vezető lépcsőn megjelent az elflány. Hangtalanul lépett egymás után a lépcsőfokokra, bár a munka zajában a fiatal mester semmiképpen sem hallotta volna meg.
Atarim aprólékosan végignézett rajta. Hosszú lábaira ráfeszült a bőrnadrág, minden porcikáját kirajzolva. A szürkésfehér ing rátapadt a munkától megizzadt testére, kőkemény izmait láthatóvá téve ezzel. Derc ekkor hirtelen megpördült. Megérezte, hogy nézik, és azonnal tudta, hogy a különös lány az. Hátán érezte a fekete szemek forró pillantását. Homlokáról vékony izzadságcsík indult meg markáns álla felé. A szögegyenes fekete szemöldök alatt húzódó tengerkék szemek kérdőn néztek a lányra. Ajkait összeszorította, de egyszerűen nem tudott megszólalni.
Dühösen visszafordult munkájához. Az éjjel tisztázta magában a dolgokat. A múlt este úgy viselkedett, mint valami félkegyelmű, teljesen hülyét csinált magából mindenki – legfőképpen saját maga előtt. Ráadásul még a házába is meghívta ezt az idegent, pedig mindenki tudja, hogy soha senkiben nem lehet megbízni. A mai világban szinte alapkövetelmény a bizalmatlanság az életben maradáshoz.
Álmatlan forgolódása közben este eldöntötte, hogy megőrzi hidegvérét. A nő még marad egy darabig, ő addig dolgozik tovább, befejezi a lovag kardját. És akkor végre a munkáért kapott pénzből, és a lánytól kapott bérleti díjból talán meg tudja venni azt a csodálatos csődört Gferdtől. Nagyon megszerette azt az állatot, amikor a nyáron patkókat készített Gferd lovainak. Makacs kivételes szépség volt. Barna sörénye mindig ragyogott a napfényben, szeme olyan mély melegséget és barátságot tükrözött, ami elbűvölte a fiút.
Akárcsak ez a lány, gondolta magában.
Nem, nem teljesen. Vele kapcsolatban nem ezt érezte. Semmiképpen sem barátságot, vagy melegséget. A lány fekete szeméből mintha valamilyen mélységes szomorúság áradt volna. Igen, ez az. Ezért szorul el a szíve, ha csak ránéz. Igen, csak ez lehet az oka. Derc a szíve mélyén azonban tudta, hogy van itt még valami. Saját magának még nem vallotta be, de már kezdett megfogalmazódni benne a dolog.
Ekkor a lány a vállára tette a kezét. Derc abbahagyta a munkát, és gondolataiból felriadva felé fordult.
- Jól aludtál? – kérdezte zavarában.
- Igen, köszönöm. Régen aludtam ilyen mélyen – mosolygott rá Atarim.
Derc dörmögött valamit, majd újra kezébe vette a kihűlt fémet, és a tűzbe mártotta.
- Hát, akkor nem is zavarlak tovább. Jó munkát.
Ezzel az elflány gyorsan felszaladt a lépcsőn. Derc megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Izmait megfeszítve újra hozzálátott a munkához. Határozott ütéseket mért az acélra, próbált a munkára koncentrálni, mindent megtett, hogy kiverje a fejéből a lányt. De annak lágy hangja minduntalan ott csengett a fülében, elnyomva minden más zajt.
Mikor a napok már magasan fenn jártak az égen, Atarim újra lejött a műhelybe. Egy tál sült húst és egy kupa hideg sört hozott a kovácsnak. Az oda sem nézve mormolt valamit köszönetképpen, és hozzá sem nyúlt az ételhez, míg a lány ki nem ment. Derc igazából nem értette magát, még soha nem viselkedett így.


Eljött az este. Derc elkészült a lovag kardjával. Igazán gyönyörű darab volt. Még saját maga is csodálkozott rajta, hogy ilyen munkát tudott végezni. Végül is, ez már nem egy egyszerű patkó volt, amiből már számtalan darabot csinált. Fáradtan tisztította meg a fegyvert, melyen a tűz fénye ragyogva futott végig. Még egyszer megcsodálta a hatalmas kardot, melynek markolata egy farkas ordító fejét ábrázolta, a megrendelő harci jelképét.
Derc letette a kardot és felment a lépcsőn. Nem látta sehol a lányt, amitől – nem is tudta pontosan, hogy miért – megkönnyebbült.
A kis lakás két részre volt osztva. A kovács a nagyobbik, konyhának és hálónak kialakított helyiségben állt. Kimerülten megindult a kisebbik szoba felé. Benyitott, és elállt a lélegzete. Atarim a kútról hozott vízben állt, és Zarm hideg fényén kívül nem viselt semmit. Fehér bőre világított a sötétben, hosszú haja sem takarhatta el formás melleit, karcsú derekát, hosszú combjait. Derc szédült, szemét nem tudta levenni a lány karcsú alakjáról. Érezte, hogy elönti a vágy, és tudta, hogy ez az, amitől eddig tartott. Tudta, hogy nem lenne szabad itt lennie, mert ha marad, biztosan az eszét veszti.
Atarim is észrevette a férfit, szemében ijedtség tükröződött. Kilépett a vízből és magára kapta köntösét, megtörve ezzel a dermedt mozdulatlanságot. Derc dühösen, égő arccal megfordult, és elcsörtetett a konyha legtávolabbi végébe. Agyában továbbra is ott égett a nő meztelen testének gyönyörű képe.
Atarim rövidesen követte, kislányos zavarral hajtva le a fejét, hagyva, hogy a haja eltakarja az arcát.
Derc rá sem nézett. Kerülte a pillantását, nem akart még egyszer azokba a szemekbe nézni. Hozzálátott, hogy gyorsan elköltse a vacsoráját, mikor halk szipogásra lett figyelmes. Óvatosan felemelte a fejét, és látta, hogy a lány, háttal neki, keservesen sír, próbálva elfojtani könnyeit. Derc megpróbált tovább enni, de nem ment le egy falat sem a torkán.
Végül felállt, és a lányhoz lépett. Hosszú percekig állt mögötte, végül leült mellé és finoman átölelte a vállát. Atarim hozzásimult a férfihoz, könnyei égették a bőrét, érezte szívének gyors dobogását.
- Bocsáss meg. Nem akartalak megzavarni az előbb. Nem tudtam, hogy éppen fürdesz. Kérlek, ne sírj.
- Gyűlölsz! Még te is – szipogta. Hát nem érted? Olyan magányos vagyok! Mindenki elhagy. Valami nincs rendben velem. Én már ezt nem bírom tovább.
- Ugyan, ugyan! Ne beszélj ilyeneket. Nagyon szép lány vagy. Az emberek nem sűrűn látnak ilyen szépséget, ezért viselkednek veled olyan különösen.
Derc úgy érezte, nem tudja elviselni a lány fájdalmát. Segíteni akart rajta, bármi legyen az ára.
- Mondd el, mit tegyek érted?
- Ha a múlton nem tudsz változtatni, akkor semmit sem tehetsz – mondta halkan a lány.
- Nem értelek. Hogy érted azt, hogy a múlton változtatni?
A lány mélyet sóhajtott és suttogva kezdte el történetét.
- Anyámmal régen ebben a városban éltünk. Akkoriban politikai harcok zajlottak Tündérföldön, apám pedig fontos kormányzói posztot töltött be. Úgy gondolta jobban tesszük, ha egy időre elmegyünk otthonról. Wserd kikötővárosában minden faj képviseltette magát, így nem volt feltűnő, mikor anyámmal átléptünk a Kapukon. Már három hónapja éltünk itt, amikor a mostanihoz hasonló vásárra készülődött mindenki. Mi nem szerettük a nagy forgatagokat, ezért inkább otthon maradtunk. Békésen aludtunk, mikor két férfi tört ránk. Azt hitték, nem lesz otthon senki, hiszen ilyenkor mindenki a vásárra megy. Nagyon meglepődtek hát, mikor ott találtak minket. Aztán mikor látták, hogy csak egy nő és a kislánya van a szobában, egyből felbátorodtak. Anyámat különös kegyetlenséggel meggyalázták, majd a szemem láttára elvágták a torkát. Iszonyatosan féltem, megbénított ez az ismeretlen rémület. Amikor a nagyobbik megindult felém, nem is tudom hogyan, előkaptam anyám kötőtűjét, és a férfi szemébe nyomtam. Kiömlő vére a kezemre ömlött, iszonyatos ordítása máig kísért álmaimban…
Atarim itt elhallgatott. Derc látta a keserű könnyeket az arcán, tudta, hogy nincs vége a történetnek, de nem akart rákérdezni. Egyértelmű volt számára, hogy hogyan végződött az eset.
Szorosan magához ölelte a remegő vékony testet. Lassan simogatta a hátát, amitől a lány szépen lassan megnyugodott. Légzése egyenletessé vált és felemelte a fejét a férfi mellkasáról. Hosszú percekig néztek egymás szemébe, majd Derc finoman lecsókolta a lány arcáról a sós könnycseppeket. Ajka puhán ért Atarim bőréhez. A lány selymes ujjaival cirógatta a fiú tarkóját. Dercnek végig futott a hátán a hideg a lágy érintéstől, érezte, hogy teste megfeszül, és csak egyetlen gyógymódot tudott, ami enyhíthetne vágyán. Ajkát a lányéra tapasztotta, és csodálattal érezte a lányból feltörő szenvedélyt. Atarim finoman beleharapott Derc ajkába, majd a nyelvét vette fogai közé. A fiú karja az elflány derekára simult, és közelebb vonta magához. A finom szövésű ruha hangtalanul hullott le a lányról, selymes bőre megremegett a vágytól. Derc keze végigsiklott a puha bőrön, majd ajkával követte ujjai útvonalát. Végigcsókolta a lány testét, eljutott combjának belső feléig. Atarim testét átjárta a kéj édes fájdalma, szorosan fonta karjait a férfi nyaka köré. Egy fáradt könnycsepp gördült végig az arcán, mely végül eltűnt puha mosolyában.


Derc félálmában a lányt kereste karjával, hogy közelebb húzza magához. Ijedten ült fel, mikor észrevette, hogy Atarim eltűnt. Derc magára kapta ruháit, és valami különös érzésre hallgatva elindult kovácsműhelye felé. Nem tudta miért jött ide, fogalma sem volt, mit keres itt. Körülnézett, minden a helyén volt, úgy ahogy este hagyta. Nem, mégsem. A lovag kardja eltűnt! Derc tisztán emlékezett rá, hogy az ablak melletti kis asztalra tette le a kardot, de most annak csak hűlt helyét találta. A kovács biztosan tudta, hogy Atarim vitte el a kardot. Nagyon megijedt. Félt, hogy a lány még a végén kárt tesz magában. Ismét a fejében zúgó különös hangnak engedelmeskedve kifutott az utcára, és elindult a város közelében lévő erdő felé. Lihegve rohant az üres utcákon, nem törődve a tüdejébe beáramló jéghideg levegő okozta maró fájdalommal. Kitartóan futott, elrohant az álmosan ásítozó kapuőrök mellett, és nekivágott a kopár dombnak.
Mikor felért a dombra, a kis ösvény mentén földre hullott ágakat vett észre, amiket valószínűleg a lány tört el, mikor erre járt – nem is olyan régen. A fagyos földön nem látott semmilyen nyomot, de biztos volt benne, hogy Atarim erre járt.
Ekkor meglátta őt.
Egy kis tisztáson állt, kék köpenye helyett most feketét viselt, melyet vadul tépett a szél. Ekkor Zarm fénye megvillan a kezében tartott hideg pengén. Atarim szívéhez emelte a kardot, készen arra, hogy húsába mártsa azt.
Derc ijedten futott felé. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, csak azt érezte, hogy megőrül, ha elveszíti ezt a lányt.
Már csak egy lépés választotta el a lánytól, mikor az hirtelen megfordította a díszes kardot. Dercet vitte a lendülete, nem tudott megállni. Az acélpenge átjárta a testét. Atarim érezte, hogy a lovag kardja húst és csontot vág. Derc meleg vére a kezére fröccsent, mire ajka kéjes mosolyra nyílt. Látta a fiú szemében az értetlenséget és az iszonyatot. Határtalan öröm töltötte el. Régóta vágyott már erre a pillanatra. Sokakat ölt már meg, de senki haláltusájában nem lelt ekkora boldogságot. Lökött egyet a kardon, így az markolatig hatolt Derc izmos testébe, majd a hatalmas test eldőlt a nyirkos avarban. Atarim a földhöz szögezte és mosolyogva letérdelt mellé. Beszívta a nyirkos föld, az acél és a vér kesernyés szagát, mely lassan szállt felé az éjjeli sötét levegőben. A fiú keze a hasából kiálló pengére tapadt, de nem volt elég ereje, hogy kihúzza onnan. Vörös vérével együtt élete is lassan folyt ki belőle. A sötételflány fehér ujjaival belenyúlt a meleg vérbe, majd a fiúhoz hajolt, és hideg, alig hallható hangon súgta neki:
- Ne félj, kedvesem. Nem tart már sokáig. Most pedig, befejezem a történetemet. Figyelj jól! Amikor megöltem azt a behemót idiótát, a társa undorodva nézett rám. Éreztem a félelmét, akárcsak most a tiédet. Csodás érzés volt, tőlem félt. Azonnal összeszedtem magam, és leemeltem a falról egy életlen dísztőrt. Nem volt olyan remek munka, mint ez a kard, de azért sikerült felnyársalnom vele az apádat. Ó, igen! Teljesen mások vagytok, de a szemetek és a benne tükröződő rettegés ugyan az. Miután végeztem vele, eldöntöttem, hogy visszamegyek Tündérföldre. Apámat a házunkban találtam a szeretőjével. Szegény bolond anyám, soha nem látta tisztán a dolgokat. Az elfek egy életre választanak párt maguknak, de apám csak félelf volt. Ember apjától örökölt bűnös vér csörgedezett az ereiben. Tudtam, hogy csak a szeretője miatt küldött el minket otthonról és ezért gyűlöltem őt. Anyám halála nem igazán érdekelt, mindig is szánalmasnak és naivnak tartottam. Eldöntöttem, hogy megölöm az apámat. Mikor a késem a nyakához feszült, az utolsó pillanatban tett egy ajánlatot; megtanítja nekem a harcművészet minden csínját-bínját, ha életben hagyoma életben hagyomesterem volt, de a végső vizsgán nem kerülhette el sorsát. Nem volt könnyű, de legyőztem. Holttestét látva tudtam, eléggé felkészültem. Elég erős vagyok, hogy eljöjjek hozzád.
Atarim bájosan mosolyogva hajolt a görcsösen meg-megránduló test fölé. Derc vére lassan folyt végig a kezén. A fiú szemében már nem volt nyoma a fájdalomnak, csak keserves csalódást és értetlenséget tükröződött vissza éjkék szeme. A lány végigsimított az arcán, majd véres kezével lezárta a halott férfi üveges szemeit. Lassan felkelt a holttest mellől és elindult a városból kivezető úton.
Távozását nem látta senki, csak egy fekete holló, mely a farkasfej-markolatra szállt le keservesen károgva.