Készülődsz. Már látom mint csillan szemedben
a boldogságot szülő halálfájdalom.
Kipattannak az ujjak,
mint bicska a zsebből
s akkor már tudom, nem jön
erre rendőr.
Nincs már mi megállítson,
se jó szó, se hangos dal

-mit olyannyira utálsz, hogy máskor melegebb éghajlatra kívánsz-
semmi, de semmi az ég adta világon.
S ekkorra nekem is be kell már látnom...
nincs menekvésem, TE ÁLNOK!

Izgő ujjaid már a távolból nevettetnek,
hisz elég a puszta látványuk mi kacagásra késztethet.
Félek nem bírom szusszal,
a kéz akár a fehér fényre tuszkolhat majd.
Mosolygó gondolat kúszik fejembe,
e kedves tett vajon halálthozó lehet-e?
Tisztulna az agy, de nem jön már válasz,
egyszerre tíz kicsi rém rám támad.

A hírhedt hétfogást már az elsőnél buktuk
és csak most jön a döbbenet, hogy ez tényleg nem hum-buk.
Harc kezdődik, mit mindigis elbuktam
és ekkor rekeszizmaim is elárulnak.
Nem segít már kéz és láb munka,
s a könnygyár is beindul újra.
Termel bőven, hadd folyjon az arcon,
torkom érzi sós ízét, nehogy szomjan haljon.

Támad, bizsereg, döfköd a sok ujj,
míg végül mind visszavonul.
Arcom ég, hasam fáj, a boldogság egekben...
megint győztes vesztes lettem.