Sötét reggelre ébredtem. Az ablakon kinézve láttam a Hold fényes tányérját. Ez volt az egyetlen fényforrás körülöttem. Az asztalomon egy papír, rajta a kedvenc tollammal emlékeztetett arra, hogy egy levelet kell írjak. A lakásban csend uralkodott. Mivel ez ritka dolog, ezért igyekeztem kihasználni minden pillanatot. Kezembe vettem a tollat, megigazítottam a papírt, s elkezdtem összegyűjteni a gondolataimat. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben, hatalmas összevisszaságban. Ahogy próbáltam rendezgetni a gondolataim, bizonytalanság fogott el. "Meg kell írjam ezt a levelet? Van egyáltalán értelme hozzákezdeni? Mi lesz, ha nem érti, vagy ha..." Szép lassan eltűnt előlem minden és csak Őt láttam magamelőtt. Egy igazi angyal. Ekkor elfogott a Reménytelenség. Esélytelen vagyok. Nincs az a fiú, aki megérdemelné Őt. Az én sorsom a szenvedés, a vágyakozás egy angyal után, s végül magányosan meghalni. Ahogy újra a papírt láttam a szemem előtt, elkezdtem írni. A kezem remegése miatt elég lassan írtam le azt a pár szót, amit sikerült megfogalmaznom. Kinéztem az ablakon, mintha a Holdtól várnék segítséget. A Hold lassan kezdett eltűnni, ahogy világosodott. Bár örökre sötét maradna - gondoltam magamban. Odakint egyre világosabb lett, de én nem haladtam a levéllel. Egyre csak Ő járt a fejemben, s ezernyi kérdés, bizonytalanság. Újra elkezdtem írni, de a második szó után egy könnycsepp hullott a papírra. Egy kis ideig látszódott, aztán felszívódott a papírban. Megtöröltem a szemem, próbáltam visszafogni magam, de ekkor egy belső gondolat jött elő: "Egyszer én is eltűnök, mint ez a könnycsepp. Eltűnök észrevétlenül, s senkinek sem fogok hiányozni." Ahogy egyre jobban belemerültem ebbe a gondolatba, úgy kezdett egyre több könnycsepp hullani a papírra. Az első néhány még felszívódott, de a többi már nyomot hagyott a papíron. Egy idő után már meg sem próbáltam visszafogni magam. Csak Őt láttam és az Ő hangját halottam. A külvilág megszűnt létezni, s én elmerültem a képzelet világában. Egy hirtelen nesz azonban kiszakított világomból, s visszatértem a rideg valóságba. A hang kintről jöhetett, mert nem volt mozgás körülöttem. Próbáltam a levélre koncentrálni, de nem ment, mert egyfolytában Ő járt a fejemben, s nem tudtam gondolkodni tőle. A könnyek felszáradtak a papíron, s megszáradtak az arcomon is. Még a papíron egy folt jelezte, addig nekem a Lelkemben hagyott nyomot. Egy nyom, amely valószínűleg örökre megmarad. Újra a levél fölé hajoltam, s elkezdtem írni. Mostmár jöttek a szavak, sőt özönlöttek. Mikor befejeztem a levelet, átolvastam, s újra bizonytalanság fogott el. A bizonytalanság hirtelen határozottságba lépett át. Nem küldöm el a levelet. Meghagyom magamnak. Bár tudom ezzel újabb hibát követek el, mégsem küldhetem el ezt a levelet. Egy ilyen kis senki, mint én, nem küldhet levelet egy Istennőnek csak úgy, sőt, sehogy! Ő messze felettem áll, s én soha nem lehetek vele egyenrangú. Ez a levél emlékeztetni fog Rá. Emlékeztetni, bár tudom, nem fogom Őt elfelejteni. Majd egy szép sötét napon előveszem levelem, s elgondolkozok azon, hogy mi lenne, ha... ; mi lett volna, ha... .

2006 05. 20 : 25.