8.

Hazaérve az urát még mindig a gödör szélén, a ládán ülve találta.
– Még most is azt a gödröt nézi? Mit les rajta, hogy meg van-e még? Úgy őrzi mint egy kincset!
– Bizony, kincs van benne, kincs…
– Tudom, egy döglött macska, meg egy kutya!
– A reménységünk van benne, asszony, bizony az!
– Azt mondja, a reménységünk? Én inkább úgy mondanám, hogy a szégyenünk. Temessük be gyorsan! Látja, a népek milyen gonoszak, nem hagynak magunkra a bánatunkkal…! Azt is elirigyelik tőlünk.– irigyeljék csak!– lökte oda neki a szót foghegyről az ember. Ettől az asszony dührohamot kapott és őrjöngve visította felé.
– Temesse be, rögvest, mert olyat teszek, de olyat, hogy magam is megbánom!
– Majd betemetem, ha visszajöttem-mondta és felállt a ládáról, mint aki menni készül. Az asszony ijedten kérdezte tőle. – Hát kend, hova indul?
– Misére.
– Misére?– nézett rá hűdötten– Iszen húsz éve nem volt misén? Ne menjen oda, ott vannak a népek, még kibeszélik!– intette, de nem bírta visszatartani. Az öreg lerázta magáról, mint kutya a vizet.
– Hagyjál! Úgy érzem, most el kell mennem!
– Mi lesz a gödörrel?
– Ha visszajöttem, betemetem. Addigra hozza a Lajos az ásót.– Szavait tett követte. Bement a lakásba. Megmosakodott, megborotválkozott. Felvette a fekete vőlegényi ruháját, fejére fekete kalapot tett. Elindult a templomba. Egy óra volt még a délutáni miséig, kongott a templom az ürességtől. Csak a kántor játszott gyakorlásképp az orgonán. A tökéletes akusztikájú helységet betöltötte a csodálatosan áradó egyházi muzsika. A mennyei dallamok a szívéig hatoltak. Csak állt ott némán, levetett kalappal és szemeiből lassan kicsordultak könnyei, s lecsurogtak, erőszakosan szögletes állán át a nyakába. Talán az örökké valóságig elálldogált volna, ha a pap a vállára nem teszi kezét és bátorítóan, meg nem szólítja.
– Istent keresed, fiam?
– Igen, atyám, őt keresem.
– Gyere velem! – mondta a pap és a gyóntató fülkéhez, vezette.
– Hallgatlak, fiam– mondta a pap, és a rácshoz nyomta a fülét.
– Nagy az én bűnöm-atyám, az égig ér! Cipelem, egyre csak cipelem magammal, és egyedül nem tudok mit kezdeni vele.
– Mi a te vétked fiam?
– Öltem atyám, rossz gondolatok törnek rám, nem tudok tőlük szabadulni!
– Könnyíts a lelkeden, oszd meg velem. Ketten jobban elviseljük.
– Bűnt követtem el atyám, és újabbra készülök! Félek, hogy mielőtt a mennyországba kerülnék, elébb elkárhozom.
– Add ki magadból, amit a lelkedben cipelsz!
– Megöltem a kis unokámat atyám…
– Folytasd!
– Csak egy halk roppanás a vékony kis nyakán! Esküszöm nem így akartam! Elment az eszem, megőrültem egy pillanatra! A sátán költözött a bőrömbe! Ó, drága jó istenem, az a halk roppanás, mindig itt zakatol a fejemben. Úgy dobol a füleimben, hogy megsüketülök tőle! Elvetemült gyilkos lett belőlem!
– Nyugodj meg fiam, halottat nem lehet megölni!
– De, hisz roppant a kis nyakcsigolyája neki, éreztem, hallottam is atyám?
– A kicsi halott volt, már amikor a kezedbe vetted.
– Az nem lehet atyám és akárhogyis, a gondolat, a mozdulat, a tett! Megbocsájthatatlan számomra. Nekem, már nincs bűnbocsánat.
– a gondolatod, bűnös volt, de a valóságot a gondolattól egy hajszál választotta el. Éspedig az, hogy a pici halva születet.– hazudta kegyes csalással a pap, mert az asszony gyónási titkát nem adhatta ki.
– Atyám, a szándékot, azt is bünteti az isten. Hiszen amikor megláttam, hogy mennyire szenved az én drága kicsi Elluskám, akkor úgy döntöttem, hogy a szenvedéseinek okozóját elsinkelem. Hanem, addig nincs nyugodásom, amig azt, a latrot, aki ezt okozta az Elluskámnak,aki felcsinálta ,a kezeim közé nem kapom! Kiszorítom belőle a lelket! Pusztulnia kell, attól jön meg a lelki békém.
– Ne, ölj!– parancsolja isten.
– Atyám ebbe az egybe nem szólhat bele sem isten, sem ember. Ez lesz az én utolsó vétkem, mert utána magammal is végzem!

– Isten irgalmazzon neked!