Minden elromlott az utolsó pillanatban,
Azt hittem nyugtot leltem az ölelő karokban,

De hamar rájöttem, hogy hátsó szándékot rejt,
Az arc, eszem, már semmit nem felejt

Beleégett tekinteted emlékezetembe, mélyen,
Véres kezemmel arcod ölelem

Szaggatottan lélegzek simítva tincseid,
Elhagytál, megcsaltál, nem őszinték könnyeid

Ne sajnáld, hogy eldobsz, s új lapot kezdesz,
Ne akard, hogy elhiggyem, velem mindent elvesztesz!

Már nem fáj, ha érintesz, mert tudom,
Ez volt az utolsó alkalom,

Nem lesz több árnyék, melyet meg kell fejtenem,
Nem lesz több rémálom, mit el kell felejtenem,

Nem kell többé, hogy babusgass és szeress,
Mostmár hagyom, hogy nélkülem lélegezhess,

Kellett a csúfondáros és új kép,
Nem kell újabb lélegeztető gép,

Nem kellesz, nem kell a hazug játék,
Te voltál a látható, s kibontatlan ajándék,

Láttam bűnöd, mikor még nem ismertelek,
Láttam szemedben, hogy sohse szerettelek,

Tudtam, hogy ezt teszed velem, s mosolyogsz rám,
Tudtam, hogy nem az enyém volt… nem az én hibám.

Mert kezed mikor érint, tövisként sérti bőröm,
S a sebeket mind féltve őrzöm,

Kellett, hogy legyél, s kellett hogy eldobj,
Tudtad, hogy tested majd testemre vés egy újabb árnyékot,

Tudtad, mikor vérző könnyes arcommal szemedbe néztem,
Tudtál mindent, mikor magad mögött tudtad minden léptem,

Szenvedtem, hogy lépted, s nyomod kövessem,
Fájt minden téged érintő lélegzetem,

Sebeim vérezni kezdtek, mikor újra érintettél,
Vérzett a szívem, mikor rajtam nevettél,

Vérzett a nap, vörös lángok falták,
S a dombtetőn vonyítottak a falánk farkas falkák,

De neked adom testem, nem a vadaknak,
Nekem már nem kell, a lelkem odaadom a madaraknak,

Ők szárnyalnak majd vele, ahogy én szerettem volna,
Szárnyalnak, mint karodba bújt lelkem a tengeren hánykolódva…

2006. május 29.