Feltöltve: 2006-05-29 22:02:58
Megtekintve: 6034
Brigitta
Emlékezetemben van egy gyönyörű lány,
Barna volt haja, s szeme kék talán,
Brigittának hívták, a neve is gyönyörű,
Mi voltam én neki? szánalmas együgyű.
Csupán néztem, mert szólni sosem mertem,
De nézni is elég volt hogy halálosan megszeressem.
Fájdalmas volt elviselni hogy én nem létezem neki,
De talán így jobb, mert sosem fogom neki elmondani.
Talán így jobb hogy nem fogom neki elmondani,
Így biztosan nem fog engem kinevetni.
No nem azért mert egy szívtelen lány,
Az hogy miért nevetne ki, örök talány.
Nem hinném hogy alaptalan hogy így érzem,
Van benne valami, mi édessé teszi létem,
De van egy másik oldala is, amit nem rejteget,
Kapott már emberektől emiatt eleget.
Talán a túl sok fájdalomtól kínlódó szívében,
Van a megoldás: Miért van hogy így érzem?
Talán azért bánt másokat, főleg engem,
Mert saját fájdalmát enyhíti ebben.
Senki ember nem láthat más ember szívébe,
Én is csak találgatok mi lehet az övében.
De a szerelem vakká tesz, és nem látom őt igazán,
Elvakít bájos mosolya, s ahogy a fény csillan a haján.
Lassan már szememet sem tudom levenni róla,
És ez a helyzet már nem tudom milyen régóta.
Várom a napot, mikor talán észrevesz engem,
S talán meglátja az igazán szépet bennem.
Sorvasztó érzés az egyoldalú szerelem,
Egyfolytában őt nézem amikor csak tehetem.
Ő viszont ha rám néz is csak nevet rajtam,
Emiatt már éppen elég lelki sebet kaptam.
Az ember élete nagyrészében a szerelmét várja,
S ha eljő szerelmünk, azt hisszük nincs párja.
A szerelem vakká tesz,
Mily bódító érzés ez.
Mindig csak szárnyalni akarok,
Körülöttem terjengnek rózsaszín alakok,
Senki sem érti miért vagyok ilyen boldog,
Szerintük én, s nem ők élnek a holdon.
De mikor ők is szerelmesek lesznek,
Felhők közt szárnyalva megértenek majd engem.
Brigitta, én mindig várni fogok reád,
Akkoris ha éppen mások mosolyognak majd terád.
Várni fogok, még ha neved más is lesz,
Mosolyod mindig halálosan boldoggá tesz.
Várni fogok, még akkoris ha már nem te leszel,
Mert hiszem hogy felócsúdsz majd, és észreveszel.
Igazából én a szerelembe vagyok szerelmes,
Ömlengésem e versben azért ilyen terjedelmes,
Mert ezt az érzést leírni lehetetlen,
De lásd, még most sem vagyok tehetetlen,
A lehetetlent is megpróbálom,
Mert tudom hogy soha meg nem bánom.
Barna volt haja, s szeme kék talán,
Brigittának hívták, a neve is gyönyörű,
Mi voltam én neki? szánalmas együgyű.
Csupán néztem, mert szólni sosem mertem,
De nézni is elég volt hogy halálosan megszeressem.
Fájdalmas volt elviselni hogy én nem létezem neki,
De talán így jobb, mert sosem fogom neki elmondani.
Talán így jobb hogy nem fogom neki elmondani,
Így biztosan nem fog engem kinevetni.
No nem azért mert egy szívtelen lány,
Az hogy miért nevetne ki, örök talány.
Nem hinném hogy alaptalan hogy így érzem,
Van benne valami, mi édessé teszi létem,
De van egy másik oldala is, amit nem rejteget,
Kapott már emberektől emiatt eleget.
Talán a túl sok fájdalomtól kínlódó szívében,
Van a megoldás: Miért van hogy így érzem?
Talán azért bánt másokat, főleg engem,
Mert saját fájdalmát enyhíti ebben.
Senki ember nem láthat más ember szívébe,
Én is csak találgatok mi lehet az övében.
De a szerelem vakká tesz, és nem látom őt igazán,
Elvakít bájos mosolya, s ahogy a fény csillan a haján.
Lassan már szememet sem tudom levenni róla,
És ez a helyzet már nem tudom milyen régóta.
Várom a napot, mikor talán észrevesz engem,
S talán meglátja az igazán szépet bennem.
Sorvasztó érzés az egyoldalú szerelem,
Egyfolytában őt nézem amikor csak tehetem.
Ő viszont ha rám néz is csak nevet rajtam,
Emiatt már éppen elég lelki sebet kaptam.
Az ember élete nagyrészében a szerelmét várja,
S ha eljő szerelmünk, azt hisszük nincs párja.
A szerelem vakká tesz,
Mily bódító érzés ez.
Mindig csak szárnyalni akarok,
Körülöttem terjengnek rózsaszín alakok,
Senki sem érti miért vagyok ilyen boldog,
Szerintük én, s nem ők élnek a holdon.
De mikor ők is szerelmesek lesznek,
Felhők közt szárnyalva megértenek majd engem.
Brigitta, én mindig várni fogok reád,
Akkoris ha éppen mások mosolyognak majd terád.
Várni fogok, még ha neved más is lesz,
Mosolyod mindig halálosan boldoggá tesz.
Várni fogok, még akkoris ha már nem te leszel,
Mert hiszem hogy felócsúdsz majd, és észreveszel.
Igazából én a szerelembe vagyok szerelmes,
Ömlengésem e versben azért ilyen terjedelmes,
Mert ezt az érzést leírni lehetetlen,
De lásd, még most sem vagyok tehetetlen,
A lehetetlent is megpróbálom,
Mert tudom hogy soha meg nem bánom.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-07-05 17:14:41
A kedvenc versem. :-)
NEKED!