Úgy surrant be az asszony a félig kitárt templomajtón, mint egy kopott szürke templomegere az éléskamrába. Senkire sem nézve osont a gyóntató fülkébe. Betéve maga mögött a fülke ajtaját suttogva elkezdte a gyónást.
– Hallgatlak leányom, mi nyomja lelkedet?
– Nagy az én vétkem, atyám, azt sem tudom, hol kezdjem?
– Kezdjed talán az elején!
– Oly nehéz a súly, amit magammal cipelek: öltem atyám, és ez megbocsájthatatlan. Elébb gondolatban, aztán tettel is. – mondjad bátran, isten irgalma végtelen, lehet, hogy meg bocsát!– ó, itt az isten ehhez kevés: a lelkiismeretemmel nem tudok elszámolni! Oly nehéz erről tárgyilagosan beszélni, segítene atyám? – jó, majd kibarkópázzuk leányom!– tudtál-e arról, hogy a leány, anyai örömök, elé néz?
– Tudtam.
– Mióta?
– Rögtön az elején.
– Mit tettél ekkor?
– Pénzt adtam neki, hogy elvetesse!
– Ekkor öltél először, gondolatban.
– Megbántam már, de ez a bűn nem illet engem, mert megtartotta a gyereket.
– Még sem vettél észre semmit, egy anya, aki már szült, nem látta a lánya állapotának változását, ez hihetelen? – elfűzte magát. Azt mondta, hogy a gyógyszertől hízik , hormonzavaros lett tőle… amúgy is kis dudus volt a lelkem, kicsi buktának hívtuk az emberrel, kiskorában. Mikor azon a délután megjött a munkából valami nem tetszett nekem rajta. Többször is bementem hozzája, faggatóztam, de csak este árulta el az állapotát, amikor már késő volt. Rájött a szülés.
– Még ekkor sem lett volna késő, hozzám fordulni. Biztosan találtam volna megoldást isten segedelmével. Leányom. A bűnös könnyelműségeddel nagy bajt zúdítottál magatokra.
– Tudom atyám.– horgasztotta le a fejét az asszony, szemei bepárásodtak, vállai legörbültek. Bűnös vagyok atyám és bűnöm az égig ér! Előre eldöntöttem magamban annak a kis ártatlannak a sorsát: nem szabad életben maradnia! Nem szóltam a lánynak bűnös gondolatomról, hiszen ő, nem akarta elsinkelni. Azt akarta, hogy tegyük be a piros sport táskába, vigyük a kórház portájára, s hagyjuk ott….! De én másként döntöttem.
– Bűnös vagy leányom, isten haragszik!
– Aztán ahogy az apja kitapodta belőle, a kezembe vettem, pillanatra elment az eszem, csak egy halk roppanás volt a gyenge, kis nyakán! Ó, édes istenem! Most is a fülemben dobol! Jaj, mit tettél Elza? Elrekkentettem a kis unokámat!
– Erre nincs irgalom, ezért még élsz vezekelned, kell!
– Atyám, az édes Jézusnál sincs kegyelem?
– Számodra nincs.
– És az irgalmas istennél, ő csak megbocsát tán, egy eltévelyedett hívének?
– Jól mondtad: istennél a kegyelem.
– Mit tegyek istenem, hogy jóvátegyem, amit ellened vétkeztem?
– Vezekelned kell!
– Kérem a feloldozást, atyám!
– Erre nincs feloldozás, csak penitencia van.
– Kérem a penitenciát!
– Meg fogod kapni hamarosan.
– Mikor?
– Majd, később….
De a penitencia ideje nem jött el számára. Másként alakultak az események. Élete tragikus gyorsasággal véget ért. Talán jobb is volt ez így? Ki tudja? Isten szándékai kifürkészhetetlenek….