Napról napra,kínról kínra vergődöm
Üszkös léteken áthajolva.
Vállukon emeltek,csontjaik vázain,
Hogy Én is láthassam a világot ideát.
S vajon megtaláltam az "ideát"?
Amit láttam,igaz volt?
Megérdemelte életem az áldozatot?
Büszkék művükre az elsiratott halmok?
De mit tehet a test,ha lelke kínjaiba betegszik?
Mit tehetnek az Ősök,ha gyermekük biztos végéhez közelít?

Napról napra,kínról kínra vergődöm.

Mert hiába minden,
Hiába a megtalált Értelem.
Kinek odaadnám az életem,
Hagynám,hadd kortyoljon szivárgó létemből.
Lemosnám vérző sebeit,
Nekiadnám az utosó cseppet is ereimből,hogy élhessen.
De hiába minden.

Napról napra,kínról kínra vergődöm.

Sajnálom magam,sajnálom elvesztett,
Talán soha nem is birtokolt álmaim.
Tengelyén most visszájára fordul a hitem,
Hisz mit ér az Értelem,ha nem érti...
Ha érti is át nem érzi...
"Íme hát megleltem hazámat",de milyen kín volt
Az ébredés,mikor megnyílt előttem:a Haza nem talált meg engem.
Vágyakozó lelkem lassan mételyezem.
A kérdések már rég nem számítanak.
Ha érkezik is válasz,késő megbánni a bűnöket.

Napról napra,kínról kínra...

A Vég nyakam köré fonja láncait.
A tengely tovább fordul,
Talán már ott csüng a Hit újra hol ráleltem.
De hiába minden.
Már sorvadt a gigám az emésztő huroktól.
Így kell lennie,hogy világra segíthessek
Fájó atomjaimból egy új létet,kinek talán más lesz,
Kinek talán sikerül felnyitni a Szem titkos tükreit.
Ezek már felesleges emlékezet-játékok.
Inkább a Vég képébe vigyorgok.
Mosolyom legyen az Neked,mint nekem ez a lánc.

Örök sorvadás.