"Az út mellett való patakból iszik, ezért emeli fel az ő fejét." (Zsolt.110,7)

Roppant alakra nő a sor, amíg kívül megyek
Nyakigláb platánok alatt tűnődöm, nem sietek
Olyan mindegy már, árnyékom úgysem ereszt
Iszapba süllyedve dőlök el, akár a sírkereszt
A csendtől megriadt hírvivő szalad az első jelre
Átveszi szelíd helyed, mintha békéről énekelne

Csapat közelít, csontvázak
fénye vakít a szalmán
Büdös rongyokban vacogunk
az emberi mocsok legalján

Szám formázná önfeledten
kimondani a szót: Szeretlek.
Szavam nem segíthet rajtad.
Behorpadt természet mélyén
Ember: felejtsd el hatalmad!

Pesthidegkút, 2006. május 26.