Csendes mosoly ül az arcodon,
Mosolyogsz ily komoron.
Te nem lehetsz szomorú, nem sírhatsz
Porcelánszívedbe könnyes betűket nem írhatsz.

Szép a ruhád, emlékekkel csipkézett
Törékeny kicsi tested, sokszor éreztem
Magam mellett, elhagyatott éjjelen,
Simogattalak, és te elaludtál velem.

Valaki, megteremtett, és mosolyt festett az arcodra,
Nevetned kell, akkor is, ha számodra üt az óra.
Fehér bőröd, kékes szomorú szemed,
Rám mered, sír, bár szád nevet.

Látlak, nem csak nézlek
Látom, sírnál, de nem vagy képes
Uralkodó ember, mohó szörnyeteg
Csak mosolyt adott neked, nem valós érzelmeket.
Teremtő állat, kényszerít, mint engem,
De te nem tehetsz semmit ez ellen.
Teremtő álisten, nem engedte,
Hogy kimutasd mi van a lelkedbe
Mostmár másnak se engedi, hidd el...
Hogy úszhatnék szembe a menettel?

Mily álarcot varázsol az ember már tárgyaira is?
Úgy érzem, semmi sem valós már itt
Drága baba, ki egyidős vagy velem
Láttad mi zajlik bennem,
És mégis hallgatsz mint a sír,
Titkot tartani csak a te szíved bír.
De úgy érzem az évek alatt megfakult a festett mosolyod...
Ugye nem miattam, ugye, mondd...?