Pislákolsz éltető csend,
Az emlék homályosan dereng:
Kurta-vérvörös hajnal az égen;
Pislákolsz csend, majd elégsz egészen.

Hideg fény ül a szobában,
A test szendereg magában,
Nincs kilincs, mely utat tör,
Az ajtó hideg, véres a tőr.

Megremeg az élet a csillagok mögött,
A test még mindig fekszik hideg falak között,
Az álmodó kriptája örökre bezárva,
Nincs kulcs, nincs válasz, nincs ki sírna utána.

Az álmodó nem élt hosszan,
Sírt és fogant ugyanaz hajnalban.
Az álmodót nem ismerte senki,
Nem, benne nem volt mit szeretni.

Élte, keserű élet mintaképe,
Minden tette eltűnt reggelente.
Nem kívánt nagyot,
S ha a terv rombadőlt : nem szólt - hallgatott.
Az álmodó az álmaiba kapaszkodott.
Kriptájába menekült, s ott sóhajtott nagyot:
Az örök álom betonba fagyott.

Az álmodó alszik, megremeg az élet a csillagok mögött,
Ő elköltözött - Férfi test szunnyad hideg falak között.
Az álmodó kriptája örökre bezárva,
Nincs kulcs, nincs válasz, nincs ki sírna utána.