Valamikor ismertem két üvegcserepet. Ne, ne tessék ezen fent akadni, tisztelt olvasó! Én valóban ismertem őket.
Nem tudom, hogy más szokott-e ülni egyedül, magányában az út mellett. Én szoktam. Arrafelé sok üvegcserepet találni. S ha az ember nem csak magára figyel, bizony könnyen meghallható a hangjuk.
Az üvegcserepek is sokfélék. Vannak köztük hazugok, őszinték, szépek, színesek, gömbölyűek, görbék, mintásak, és egyszerűek. Mint az emberek között, itt is tudni kell odafigyelni azokra, amik értékesek.
Nem tudom észrevettem volna-e őket, ha a sors épp nem a lábaim előtt felejti őket. Valószínűleg nem.
Mindkettő fehér, átlátszó, sima üvegcserép volt. Akár egy üvegről is származhattak volna.
Fejem lehajtva, arcom kezembe temetve hallottam meg a hangjukat.
’ Bárcsak lennék még egész, úgy fénylettem amikor a nap sugarai körülölelték átlátszó, hibátlan testem. Akkor még Én voltam. ’ – szólt az egyik.
’ Bárcsak lennék még egész, fáj, hogy egyedül vagyok, fáj, hogy minden darabom elveszett. ’ – kesergett a másik.
Hangjuk visítóan magas volt a kocsik közt. Alig lehetett meghallani, ahogy folytatták.
’ Megtört vagyok, minden tettem csak játék kifelé, a magabiztosság jegyében. ’ – szólt újra az első.
’ Megtört vagyok, minden tettem félbemaradt, befejezetlen. Üvegcseppek csorognak arcomon, s vérzik tőlük az. Megtört vagyok, a szép részeim elvesztek. Megtört vagyok, minden tettem látszat. ’ – így a második.
’ Egyedül vagyok, még akkor is, ha nem akarom. Mindenkit elmarok magam mellől, még saját gondolataim meg nem fojtanak. ’
’ Egyedül vagyok. Másolata vagyok annak, ami lehetnék… Félek…’ – sóhajtotta.
Mire a mellette heverő darab felfigyelt rá, s gúnyos hangon szólt hozzá.
’ Miért fekszel itt saját magad darabjaiként? Hogy lehetsz ilyen gyenge, hogy még be is ismered, hogy nincs tovább? ’ – kicsit összeszedte magát, s élére fordult, hogy megnézze magának azt, kinek a szavakat intézte – legfőképp saját maga erősítése érdekében.
A másik nem tudott felelni. Így hát az első folytatta.
’ Gyenge vagy… mérhetetlenül gyenge…’
Ekkora a másik is összeszedte magát, s élére fordult. Jól megnézte magának az előtte állót.
/Nem vagyok/ - ellenkezte volna… de szavaiból, s spontán érzéseiből más kerekedett.
’ Miért bántasz, amikor te se vagy jobb nálam? Te is törött vagy. S mikor rád nézek, átlátok rajtad. Az összes fájdalmad ismerős. Mikor átnézek rajtad végtelennek tűnsz, s én magam üresnek… benned…’
Most a másiknak akadtak el a szavai.
’ Oly annyira üresnek, hogy már-már azt hiszem teli vagyok. Hogy benned én vagyok az egész világ… ’ – szólt és hangja elhalkult. Üvegszemei csak némán meredtek át a másik testén, mely kilátást nyújtott az egész útra.
’ Badarságokat beszélsz… ’ – súgta a másik. – ’ Mi nem vagyunk egészek… te is tudod…’ – súgta immár alig hallhatóan egyetlen hibájukat.
’ Tudom…’ szólt a másik, majd éléről visszafordult könnycseppjeiben a forró betonra. Kis idő után az előző is úgy tett. Nem szóltak egymáshoz egészen addig amíg egy hangos moraj nem kezdett el közeledni…
’ Félek…’ – nyögte az, aki először hullt vissza a földre… ’ Itt vagy még? ’
’ Itt… de ne félj, mi már nem törhetünk jobban meg. Már töröttek vagyunk.’ – válaszolt vissza az, ezzel még jobban tudatosítva, hogy ők már sosem lesznek egészek.
Egy pillanat se telt bele, s a két előttem fekvő üvegcserépen egy autó gázolt át. Hangjuk szilánkokká morzsolódott. Nem hallottam többet őket, s én ott maradtam azzal a tudattal, hogy egyikük se gondolt arra, hogy együtt egészet alkotnának.