Ébred a hajnal, s remegve szalad végig a tájon. Vörös pillái bekúsznak a legmelegebb takarók alá is, hideg lehelete tükröződik a frissen ébredt szemekben.
A hajnal nem jó gyorsan. Máskor finoman ízlelgetem, melegből figyelem, felfogom a páráját – mint télen a jó teának – addig a percig, amíg fel nem nő, és reggellé nem válik.
Most viszont ébredni sincs időm – szinte az álomban mászkálok, öltözöm, készülődök, indulok el ;és létezem – fel se fogva, hogy élek, hogy reggel van.
Az elme maradna, felébredne, megállna, és észlelné magát.
A test viszont mozog, esélyt sem adva az embernek. A reggeli utcákon szinte meztelenül kiállt egy ölelést után, ami a takaró melegét súgná újra bőrébe, s keringetné a meg-megfagyó vénáit, melyek lassan a szívéhez közelednek. De a test mozog. Egyedül, a hajnalban.
Persze, nem saját akaratából, hanem mert ’ kell ’. Kap egy utasítást, és nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon. Az elme az lenne, de az még nem él.
Az örök érvényű varázsszó: kell.
A hidegben később, már ébred az elme. De a láb megint csak emelkedik, a test mozog, halad. A fagyban minden élesedik.
Odabent egyre gyorsabban, hangosabban, süketítőbben sikolt valami, hogy most legyen vége, hogy álljak meg. Hogy ki kell szakadni a világból, visszafordulni, és élni. Mert így évek óta, minden reggel robotként haladok, ellentmondva az érzésnek, és az elmének, olyan dolgokat téve amiket nem akarok. Csak teszem amit mondanak, mert ’ kell ’, s az én akaratom elveszni látszik.
Csendben menetelek hát újra, lassan felfogva, hogy itt, ebben a világban, már nem én vagyok, hanem a ’ kell ’. S hogy a homlokomra lassan árnyék hull, a szememre pedig hályog, és irányítottá válok. Elveszem. Mint a többiek, akik haladnak a sorban, mint a többi robot.
Ki akarok, mert ki kell törnöm. Mert valahol az elme azt mondja, és még hallom ahogy duruzsol.
Ki fogok törni: mosolygom.