A vágy elveszik a buborékok mélyén,
Rubintgyönggyé változik.
Én ülök borral, az ablak szélén,
A kedves imádkozik.

Sóhajtva engedi el saját kezét,
Mintha imájával Istenbe karolna.
Én nem szólok, utálom a vallás mezét,
Rám tekint, lélektükreivel szerelmét dúdolja.

Dacolok vele, mert kell, mert lehetetlen
És mindent elsöprő a vágy,
Odalép hozzám, átölel, testem tehetetlen,
Súgom: Isten nem hallgatta meg az imád.

Ő pedig csak mosolyog, jeget olvasztóan
Tudja mire gondolok, de most átnéz rajtam
Lelke fehér ködön, s a városon túl van.
Csak mosolyog, s lassan a vágy lesz úrrá magamban.

Hozzábújok, odakint a fehér köd párosul,
A mélyszemü esővel, s az így táncol.
Dorombolok, mint egy cica, álmosul,
Nyakamra lehelt csókjaival magához láncol.

De nem! Így nem lehet, így nem lehet.
Az ablak reped, a függöny lebeg,
Eltolom, de nem ereszti szememet,
S borba rejtett vágy cseppek, a padlóra ömlenek.