Volt idő, amikor elhittem, hogy a feliratok az utak mellett nekem szólnak.
Ma már belátom, tévedtem. Mert elrabolta őket más, én pedig keserű mosollyal onnantől fogva, csak az üres, átlátszó üveget nézhetem.
Az üvegen nincs felirat.
Megszöktem.

Volt idő, amikor elhittem, hogy a porló szavak az esti szélben, csakis hozzám szólnak.
Nekem intézted őket, és csak én értem igazán.
Ma már belátom, tévedtem. Mert jobban értette őket más, mint én. Mert az én gondolataimon keresztül fűztél szerelmes igéket, olyanhoz, aki elkábul a szép szavaktól, nem pedig megjegyzi őket. Onnantól fogva, langyos nyári éjszakákon befogom a fülem.
Csak fájna a hang.
Megszöktem.

Volt idő, amikor rózsaágyban feküdve, néztem a csillagokat, és elhittem, mindegyik nevet. Csak azért, mert te azt mondtad. Azt mondtad, bárhol is vagy, ugyanaz alatt az ég alatt vagyunk, és nevet rám, a te eged. Ma már késő esti, füves domboldalban tett sétáknál is csak úgy érzem, a csillagok könnyeznek.
A saját könnyeim látom visszatetszőnek bennük.
Eltakar a bánat.
Megszöktem.

Volt idő, amikor elhittem, hogy a tengerek nem emberi könnyekből állnak össze. Volt idő, mert az ölelésed ezt súgja. Ma már nem ölelsz. Azt sem tudom vágysz-e rám, és a tengerekben az összes csepp annyira ismerősnek tűnik, mintha a saját könnyeim lennének.
Hazudtál vagy vak voltam? Netán mindkettő?
Megszöktem.

Volt idő, amikor magamtól, minden bizonygatás nélkül, hittem a szavadnak, hittem a megérzéseimnek. Hittem, hogy hozzám intézed a gondolataidat. Még akkor is, ha nem ismertelek.
Annyi minden történt, annyiszor tettél ezek ellen.
De ma még mindig dereng bennem a gondolat, hogy talán.
Látod, ma már a földön állva, sírok előtted, hogy
had higyjem el a soraid.
Had higyjem el a soraid.
Had üzenjenek ezegyszer, csak nekem és senki másnak.
Had higyjem el a soraid.
Kérlek.