Akkor gyermek voltam még.
S annyi lúdtollas szép emlék
maradt fejemben, elrejtett mosolyából,
a ködből, és a fehér párából,
mely körülötte lengett.
Zugban kucorodott, padlás mélyén
pókhálók közt, de arany szemén
mindig megakadt gyermeteg lelkem
egyetlen utolsó mosolygó sugara,
Ő volt én, s nem voltam más, mint gyermekéveim
elhalkuló, kifakult nyoma.
Fehér volt, de márvány szíve
édesen dorombolt, s szája íve,
mosolyra fordult, amikor piciny kezeim
arcát kulcsolták, s súgtak ezernyi
bohó csókot viharba fagyott lelkébe.
S én tudtam nagyon jól,
hogy, habár nem mozdul,
ugyanúgy szeret, mintha akkor és ott élne.

De mit nekem akkor mosoly,
halál, és hullafehér kőszobor,
Mit nekem akkor a hegy,
melyre ember láb nem mehet.
Mit nekem akkor kétség,
élt, mert Én éreztem szívét.

Aztán fátyolköd ült a házra,
S buldózer zörej az utcára,
S dőlt a fal, és csonkolt szívet a zaj,
Én nyögtem érte, - ó, jajj,
de apám meg sem hallott.
S mint megkondított harangot,
nem álította meg senki - indult a rombolás,
Ő pedig veszett, mert hogy ott van,
nem tudta senki, de senki más.

Mára felnőttem,
s még most néma éjjeleken,
néha elém kerül a kép,
amikor mosolygó ajakkal
felém fordította két szép szemét,
S édes álmot küldve a zord napokon
Buldózer zaj visszhangzik a csillagokon,
s keze kezembe szenderül.