Hasadó csend.
Megerőszakolt áhítatomon
jajjong a szűz hóhér.
Már fojtogat az üresség;
fáraszt a világ.
Rohan a sok farkas,
s tépi saját nyakán önmaga fiát.
Keserg az ember:
keres mindig másban hibát,
de rohan a sok farkas,
s tépi saját nyakán önmaga fiát.
Száraz homok talpam alatt;
lassan némává esve magamba fordulok:
hanyat fekve, holdra nézve,
az élet már nem titok,
az élet már nem titok.
Napfény könnyek a szememben,
mint üvegcsillagok;
Ezernyi el nem árult titok:
Elment az eszem, megfulladok.
Rohan felém a farkas,
s tépi tenmagad hibája miatt
önön fia nyakát,
Én pedig fekszem a földön,
vörös homok avaron -
Íly mély ravatalon, halálomban,
már teljesen enyém a világ -
a farkas pedig csak tépje önmaga fiát.