a ráncokba rejtőzött. felhajtotta álarcát és meredten figyelt a borszínű ég bársonyos ködére.
egy-egy csillag épp most döntött a halál mellett (vagy csak egy kevés vízre vágytak?) és -szétrúgva minden sablonos előre megbeszélt színjátékot- a fátyolba vetette magát.
csigák osontak el kuporgó teste mellett miközben a szárazföld mocsaras lápja magába nem nyelte azt
és fekve ott a láp mélyében a megbúvó kopoltyúk között ő csak úgy lebegett mint egy apró foszlány a sejtben és mint a kis farandolák, táncoltak körbe-körbe és zümmögve adták hangjukat és nem beszéltek mert az csak megölte volna minden rezdülésüket.
mikor a szemét kinyitotta a világ fehér volt és áttetsző.
kezével a magasba csapkodva suhogott akár a ruhája ami egy hatalmas medúza volt. áttetsző akár a világ, de szintetikus mint a porai.. szíve egy üvegben dobogott de semmiképpen sem a megszokott doboz kulcsolta át magába zárta az összes bizonytalanságot.
fellökte. kiadta magát..